Ami késik, az jön

Előszó

Bevallom hosszú időre elvesztettem a motivációmat az írás és a blog szerkesztése iránt. Miután Kuala Lumpurban Adorjánnal szétváltunk hatalmasat változott minden az utazás körül. Ebbe persze beletatozik ez a blog is. És nem csak azért, mert Adinál maradt a szükséges eszköztár, de hiányzott a bevett menetrend is, amit a majd másfél év alatt együtt dolgoztunk ki.  Egészen a mai napig értelmét vesztette a publikálás, úgy éreztem, nem szeretném tovább mások orrára kötni, amit csinálok, amiben élek.  Valamiért olyan gondolatok lengték körbe a szocializálódás rám eső részét, ami meggátolta, hogy titeket, akik most olvassátok e sorokat, továbbra is beavassalak ebbe az utazába. Sajnos egy ideig úgy gondoltam, hogy semmi értelme folytatnom az írást és a számomra oly sokat jelentő fotók közlését, mert ez is csak egy egót erősítő felszínes dolog mint a Facebook, vagy a többi hozzá hasonló közösségi oldal. Lájkok, szmájlik, képek arról ki, mit evett, kivel mosolygott egy fényképen, akár ha ez a mosoly csak egy vaku villanásig is tartott … Introvertálttá váltam teljesen, mert sivár ürességet láttam az internet mára mindent körbefonó szövevényes hálóján. Csak a valóság érdekelt. Úgy éreztem minden, posztolással, minden mondattal, amit az idővonalamra írnék, megrövidíteném az életem, a virtuális világ elvenné tőlem az igazit, amiben olyan szépen megtanultam élni.

Ami késik, az jön

De tévesen láttam így. Minden éppen annyira valós, mint amennyire valótlan. Egótlanságom az egóból nyerte táplálékát, de milyen kenyér lesz a búzából, aminek nem a föld, hanem vegyszer a talaja? Nem akartam látni és újból beismerni magamnak, amit előtte már sokszor megtettem, hogy jelenleg ez a kapocs közöttünk és ez az utazás nélkületek kevesebb.

Lényegében nem különbözik senki életétől az enyém sem, felkelek, eszek, iszok, kitöltöm a napot és elalszok. Olyannyira átalakult a belső megítélése a “munkának” amit végzek, hogy már egy cseppet sem tartottam különlegesnek. Nem azonosultam már a világutazó meséjével, csak sodródtam a sors nekem kihúzott fonalát követve, miközben nem volt kedvem beleszólni.

De ezek mellett ott volt egy másik érzés is valahol a messzeségben, a lelkiismeret furdalás tompán rám nehezedő érzése, hogy talán az emberek, akiket tényleg érdekel az utunk, régi barátaink, családunk, vagy csak akit erre fújt a szél, várják a beszámolókat egy a résztvevőknek már mindennapos, de az olvasónak különlegesen ható kalandról. Lehet ők, vagyis Ti, szintén kerestek valamit és keresés közben csalódottan görgetitek az egeret tovább a véget nem érő, híg hírfolyamon, vagy nézitek meg a postaládátokat, de aznap is üresen találjátok. Hátha majd holnap érkezik egy boríték, amit kibontva egy távoli, bár tisztán hallható hang szól hozzátok és egy kis ragyogással tölt fel benneteket, miáltal nem csak a feladó, de kicsit Ti is többek lesztek.

Vajon érkezett ma levél?

Tudom igazi kapcsolatokat nem helyettesíthet semmi, csak az együttlét. És rég voltam együtt veletek, bár a szívemben minden pillanatban érezlek benneteket, tudom, hogy velem vagytok. Melegít a képetek, amit felidéz az emlék, mégis hőtlenül fogunk kezet, vagy öleljük meg egymást, mert találkozásunk jelenleg nem más, csak képzelet. És bár szárnyalni képes a lélek, mégis be van burkolva a testbe, ha nem így lenne szellemek laknák e bolygót és ezért betöltetlen maradna gondosan tervezett funkciója. Ezt a funkciót mi adjuk meg neki, a tartalommal és minőséggel, amit bele töltünk. Ettől függ, helyesen használjuk fel rövid ideig itt töltött időnket, avagy értéktelenül pocsékoljuk el, e felfoghatatlanul kegyes ajándékot.

Te mennyit töltessz bele?

Ajánlom azoknak, akik keresnek, de az se baj, ha már megtalálták. 🙂

Vissza Ázsiába

Kuala Lumpúrból pár nap alatt áttekertem Szingapúrba. Út közben foglaltam egy repjegyet Jakartába, miután nehezen, de eldöntöttem, hogy Szumátrát kihagyom és amilyen gyorsan csak lehet Balira tekerek, Jáván át. Indonéziából Bali érdekelt a legjobban és mivel csak harminc napos vízumot lehet kérni az országba érkezéskor, úgy véltem az a legokosabb, ha ebből a lehető legtöbbet ezen a kis szigeten töltök. Volt opció meghosszabbítható vízumra is, de október lévén a következő országra, Ausztráliára már a sarkon lesett a forró nyár, ami köztudottan perzselő. És ha van valami, ami megnehezíti a biciklizést számomra akkor az a hőség, ezért mindenképp szerettem volna még előtte átérni a kritikus szakaszon. Így kiegyeztem a harminc nappal, bármennyire is többet érdemel a varázslatos Indonézia.

Szingapúrban mindössze egyetlen éjszakát töltöttem, amire kiváló volt az öböl menti park, ahol egy automatából ingyenesen váltható jeggyel hivatalosan sártat lehet állítani a gondosan nyírt gyepen.

Kövesd az instrukciót, és máris otthonod lehet e park

Szingapúr hihetetlenül fejlett, úgy tudnám érzékeltetni, mintha Ázsia keveredett volna Svájccal. Tiszta utcák, kerékpár út mindenhol, a parkokban fullos, már már fürdőszobának mondható közösségi zuhanyzóval és wc-vel. Természetesen ezért sem kell fizetni, bárki használhatja ezeket a szolgáltatásokat kedvére. A parkban ahol letelepedtem mindenfelé emberek grilleztek, futottak, vagy csak pihentek a lemenő nap fényétől bársonyosan zöldelő pázsiton. Sátorhelyemet a bőség zavarában válogatva keresgéltem, mikor is egy nagyobb társaságba futottam, akik tele pakoltak friss kajával, így már a főzésre se volt gondom, mehetett a kempingezés, amint megtaláltam 5 csillagos önkiszolgáló szállásomat.

Itt sátraztam, csak elfelejtettem lefotózni a lakosztályt bontás előtt

Még reggelire is maradt a nagy pakkból, így miután rám köszöntött az új nap, nem volt más dolgom, mint a bringámnak dobozt találni és kitekerni a reptérre. Nem kellett kapkodnom, mivel a gépem hajnal négykor indult, ezért komótosan bicikliztem Szingapúr utcáin egyik bringás boltból a másikba, amíg rá nem akadtam egyre, ahol kaptam egy mobil garázst Mighty Voyagernek. Tízenhárom kilométert kellett innen még megtennem a reptérig, mialatt a nagy doboz ott lógott a vállamon egy kötéllel.

Így gurultam be a szingapúri terminálba, ahol rögtön nekiláttam szétszedni a gépet. Pár óra alatt végeztem és még arra is maradt időm, hogy kicsit ledőljek egy félre eső zugban a folyosó szőnyegén. Egykor nyitott a check in desk, ahová elsőként toltam be a jól megrakott kocsit. Valamiért nincs jó tapasztalatom a repüléssel, úgy összességében, nem is szeretek repülni, hisz mit is keres az ember a levegőben, nem a mi természetes közegünk, jobb meghagyni azt a madaraknak.

Jááj, nem szeretek repülni

Ezen nem segít a rengeteg szabályozás sem, amit be kell tartani, ha repülni akarunk. A kissé mufurc kisasszony a pult mögött is nagyon ragaszkodott egy nevetséges kikötéshez, miszerint anélkül, hogy nem tudok felmutatni érvényes repjegyet Indonéziából kifelé, úgy nem csekkolhatok be.

Ejj a mindenségit, namármost ez hogy legyen, hiszen én sosem retúr jegyet vásárolok csak egy útra szólót, mivel sosem utazok visszafelé, csakis előre.                                            Telt múlt az idő és kezdett aggasztó lenni a helyzet, már már úgy tűnt, ha nem veszem meg ott helyben az egy hónap múlva tervezett kiútra szóló jegyet, bukom a meglévőt és nem léphetek be Indonéziába.

Gondoltam telefonos segítséget kérek és felhívtam pár otthoni barátomat, hogy próbáljanak valami kamu foglalást csinálni. Rá is álltak az ügyre, miközben egy kerekesszékes, turbános, szikh forma kezdett el kérdezgetni, látva a nagy dobozt a sok csomaggal. Elmeséltem neki mi járatban vagyok és hogy épp elég necces a szitu, mert egy óra múlva indul a gépem, de nem tudtam még becsekkolni. Kis betyár csillogást láttam felcsillanni a szemében, amit egy halk mondat és fejbiccentés követett, hogy egyet se aggódjak, minden rendben lesz, csak húzódjunk félre kicsit beszélgetni. Valami komoly indiai üzletember lehetett, mert legénysége is volt úgy hat másik jól öltözött indiai személyében. Az indiaiakkal nagyon könnyen szót értek, köszönhetően az országukban töltött időnek és miután kiderül, hogy kicsit ismerem a kultúrájukat, ők is szívesen szóba állnak velem.

Sajnos már nem emlékszem az megmentőm nevére, mindenesetre rögtön kiadta a parancsot egyik emberének, hogy vegye át az ügyem. Öt perc múlva meg is volt az Indoból szóló repjegyem fantom verziója és még vissza is kísértek a pulthoz, hogy mint a légitársaság törzsutasai, biztosan hatást gyakoroljanak a mosolyt nagyon nehezen magára erőltető asszisztens nőre. Még az sem volt gond innentől, hogy néhány kilo túlsúlyt mutatott a mérleg a csomagjaim alatt, érezte a hölgy, hogy el kell engednie a bürokratikus lasszót, így a bajba került bambi újra szabadon futkározhatott tovább, vígan lobogtatva a beszállókártyáját. Az otthoni barátaimnak Krisztinának és Daninak ezer köszönet, hogy időt és energiát fektettetek egy elakadt földiük megsegítésére hiába, hogy végül a közönség soraiból érkezett a leggyorsabb megoldás.

Kora reggel volt, mire Jakartában leszállt a gép és ebédidőhoz közeledett mire minden alkatrészt a helyére tettem a kartondobozból elővarázsolt bicajon, amivel egy teljes reptéri takarító személyzetet szórakoztattam.

Jakartát olyan gyorsan hagytam magam mögött ahogy csak tudtam. Talán ez a város volt a legkaotikusabb, ahol valaha is voltam, egy porcikám se kívánta a maradást, csak ki, ki a városból, hogy nyugalomra találjak és végre aludhassak egy nagyot, mert már két ébren töltött nap volt a számlámon, sok izgalommal és egy új országgal.

A több mint tíz millió lakosú várostól 50 km-re lévő aglomerációig űzött a zaj, meg ami vele jár és bár olyan volt mintha még mindig Jakartában lennék, tovább már nem tudtam menni, mert rettentően fáradt voltam, sürgősen vízszintes helyzetbe kellett kerüljek, különben félő volt, hogy összeomlik a rendszer. A térképemen kerestem egy közeli templomot és odagurultam. A kapuban álló biztonsági őr volt felruházva bármi nemű döntés jogával, már ami a templomot illette. Jófej volt, azt mondta maradhatok és a kertben felverhetem a sátram. Már készülődtem is a mutatványra, amikor egy másik őr lépett hozzám, mert idő közben váltás történt, és gorombán közölte, hogy ő mostantól a főnök és nem engedi, hogy ott maradjak. Már-már a sírás kerülgetett, olyan kicsinek és elesettnek éreztem magam a hírtelen fordulattól, de nyavalygás helyett inkább egy kis időre láthatatlanná váltam és elsonfordálást színlelve észrevétlenül körbeszaglásztam. Szimatom nem csalt, pár perccel később egy kis szobára bukkantam a templom túl oldalán. Dehiszen ez egy gyóntató szoba örvendeztem, és azzal a lendülettel, már kucorodtam is be, nehogy észre vegyen valaki és elkergessenek utolsó reményt nyújtó hajlékomról. Olyan pici volt a hely, hogy a bicajom be se fért, márpedig azt is el kellett rejteni, mert az őr ha éjszaka arra jár, biztos, hogy rámbukkan és akkor édes álomból felverve, csipát törölgetve kezdhettem volna kimagyarázni szófogadatlanságom.

Bocsássd meg vétkeinket 🙂

Úgyhogy Mighty Voyager a gyóntató rács túloldalára, egy ugyan akkora helységbe került és miután egy harmadik ajtó mögött rejtegetett wc-ben megmosakodtam, cinkostársként meggyóntuk egymásnak bűneinket. Mivel a biciklik nem sokat beszélnek, hamar végeztünk hisz én meg nem éreztem akkora bűnnek Isten házába való belógást egy ilyen szorult helyzetben. Kicsit izgultam még elalvás előtt, mert nem tudhattam, hogy lesz e rendelés aznap és az őr helyett a pap nyit rám, segítségére sietve valakinek, aki pont most szeretne megszabadulni a lelkét nyomasztó tehertől. Végül a fáradtságtól vezérelve elhesegettem minden kétségemet és mélly álomba szenderültem. Kipihenve ébredtem reggel, majd 10 óra horpasztás után. Kis meditálás követően ahogy bekommandóztam, azon mód sikerült kijutnom, különleges szállásomról.

A nagy menet

Egy hét alatt szerettem volna Balira jutni, ahol már várt régi barátom, ezért nem vesztegethettem az időt, már álltam is rá a legrövidebb útra, ami átszelte egész Jávát. Egyetlen hely érdekelt csak ezen a szigeten a Yogjakartától nem messze lévő Borobudur templom, amihez kis kitérőt kellett beiktatnom, de még így is tarthatónak véltem az egy hetet.

A Borobudur templom

Nagy lendülettel tekertem, de hamarosan rendőrök állítottak meg, mert egy autópályára kanyarodtam. Úgy csodáloztak rajtam, hogy teljesen megfeledkeztek minden másról. Sosem láttak még ilyet, hogy valaki egy biciklivel akarna azon az úton menni, nameg ilyen messzire? Vissza akartak fordítani és egy sokkal hosszabb útra terelni, ami plussz napokat jelentett volna, így újra elő kellett húznom valamit a trükk készletemből. Lendületem akkora volt, hogy még az angolul nagyon keveset beszélő tiszturakat is sikerült meggyőzni, hogy inkább segítsenek nekem találni egy autót, ami elvisz az út azon szakaszáig ahonnan már lehet biciklizni. Ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt. Hipp hopp fogták magukat az egyenruhás angyalok és a 4 sávon hömpölygő forgalomból elkezdtek egyenként kiszedni minden kisteherautót, amiről úgy gondolták, hogy alkalmas a küldetésre. Már önmagában ez egy komoly hadműveletnek bizonyult, hisz úgy tele volt a pálya, hogy két kocsi közé már nem fért volna be egy harmadik. Ez azonban mitsem érdekelte a jósággal felvértezett rendőröket, simán és magabiztosan matadorkodtak a nemes cél érdekében. Nem mértem az időt, de szerintem kevesebb mint 5 perc telhetett el, mire a harmadik leállított autós nagy örömmel ajánlotta fel a fuvart. A rendőrök már kapták is fel a bicajom és tették a kocsi platójára és talán még tőlem is jobban örültek a sikeres akciónak. Hatalmas vigyorral a fejünkön öleltük meg egymást és fogtunk kezet búcsúzóul és már olvadtunk is bele az autó áradatba.

Csak lekötözöm és mehetünk

Egy fiatal srác, Ivadi Oda K volt a sofőr és vele utazott édesapja is. Kissé akadozva értettünk szót, de azt hiszem sikerült elmesélnem mi járatban vagyok, mert amikor megértette Ivadi, még boldogabb lett, hogy egy messziről jött vendégnek segíthet. Telefonon fel is hívta pár barátját, hogy elújságolja micsoda nap ez a mai, hiszen a kocsijában ül egy furcsa európai. Fantasztikus volt szembesülni a ténnyel, hogy milyen rendes emberekkel találkoztam már ezalatt a két nap alatt is, amióta Indonéziában vagyok.

Ivadi sajnos karácsony előtt elhagyta földi porhüvelyét egy motorbaleset következtében azon az úton, amin találkoztunk. A hírt testvére írta meg nekem. Az, hogy fontosnak tartotta a családja, hogy tudassák velem Ivadi távozását, kétség kívül rendkívüli értékkel bír számomra. Az a két óra, amíg együtt utaztunk elég volt, hogy három hónappal később utól érjen egy, az úton megismert barát elvesztésének érzése. Bon voyage Ivadi, emléked bennem tovább él.

RIP Ivadi

Rendőr alkímia

Már az első hét közepénél jártam, amikor addig ismertlen érzés kerített hatalmába. Se Indiában, se Nepálban nem éreztem, hogy félnék az úton tekerni, pedig azért ott is van baj rendesen, ám itt Jáván egy horrorfilmhez hasonló a közlekedési kultúra. A rendszerint szembejövő sávban ezerrel közeledő, szinte két kerékre dőlt, percekig előző kamikáze buszok senkit nem tiszteltek. A fél világot átbringáztam már és soha nem éreztem magam biztonságtalanságban, de most bevallom eljött a pont, hogy azt mondtam én itt nem biciklizek tovább. De ha nem bringával, akkor hogyan? Visszagondolva a két nappal az előtti rendőrös esetre rápróbáltam a következő rendőrségnél, hátha ott is segítségemre lesznek.

És bingó! Onnantól rendőrök fogták az egri gyereknek a fuvarokat, városról városra és, hogy biztos legyen az ősszeköttetés és a gyors információ közlés egy hivatalos levelet is írtak szépen lepecsételve. Ezt lobogtattam, amint egy-egy új rendőrségre beérkeztem, mire már álltak is fel a tiszturak és kezdték leinteni a mindenféle járművet. Egyedül képtelen voltam erre, mert senki nem állt meg a nagy rohanásban egy fehér biciklis stopposnak. Jáván való gyors átkelésemet egyértelműen a rendőröknek köszönhettem.

Ő itt elaludt a nagy segítségben

Elképesztő milyen sokféle módon lehet kerékpárt szállítani, ha úgy hozza az élet. Erre itt van néhány kép szemléltetés gyanánt.

Auto szállító kamionon

Buszon az utasokkal

Kamion tentjén

Utolsó és egyben leghosszabb fuvarom egy motorokat szállító kamionnal történt, ami Balira vitte a rakományt. Egész este úton voltunk, mire megérkeztünk Banyuwangiba. Innen már csak egy fél órás kompozás választott el Balitól. A kompon a kapitány mellett kaptam helyet a hídon.

Hamarosan kikötünk Balin

Fotózkodás és viccelődés közepette kötöttünk ki a csodálatos Balin. Így történt hát, hogy 7 nap alatt, nulla úti költséggel viszont sok sok csodálatos ember megismerésével sikerült a jávai küldetést teljesíteni.

Csodálatos emberek

Bali

A következő három hétben nem mozdultam Baliról. Bálint már hónapok óta itt lakott, egy csehek álltal üzemeltetett szörfvillában, miután elhatározta, hogy életének ezen szakaszát a filmezés mellett a szörfözésnek szenteli és otthagyja Európát egy időre. Ennél jobb hely valóban nem sok van a világon, ha a szörfözést vesszük alapul, de emellett még számtalan arca van Balinak, Indonézia legismertebb turista paradicsomának.

Apály Balangan beachen

Ez is Bali. Templom tövében ejj be szép sátrazni

A legfontosabb mégis az az atmoszféra és energia, ami átitatja a szigetet. Teljesen egyedi, egy igazi varázslat. Itt nem Changura és környékére gondolok, mert azt már ellepték a sokszor gátlástalanul viselkedő turisták, magukkal rántva a helyi emberek kereslet-kínálat mechanizmusát. Hanem innen pár óra bringázásra ősi balinéz kultúrával találkozhatunk a természet káprázatos bölcsőjébe fektetve. Vulkánokra sétálhatunk fel hajnalban, hogy elsőként köszöntsük a kelő napot, ahogy szemközt a horizontba kapaszkodva sugaraival felhúzza magát az óceán-kék égbe.

Mount Batur

Misztikus, mohába öltözött templomok bukkanak elénk lépten nyomon, különféle kőből faragott állat motívumokkal díszítve.

Egy szimpla balinéz templom bejárata

Nincs olyan helyi, aki ne mosolyogna, amit a virágok ezer színben tükröznek vissza. Zöld, sárga, piros, lila, narancs, kék és fehér, mind-mind egy mesefilmmel felér.

Hát lehet ennél bujább?

Dolgos balinéz kéz

Nyugalmat áraszt a sziget, itt stresszelni még a helyi kézművesek alkotásaitól is nagyobb művészet volna.

Bedugul

Napfelkelte Badugulban

A kaja pedig mennyei, amit szinte minden sarkon frissen lehet fillérekért vásárolni.

Jó étvágyat!

Az itt töltött három hét alatt Bálint gépén egy kisfilmet is sikerült összeraknom, ami előzetese és egyben kampány videója a készülő dokumentumfilmünknek.

Utolsó héten újabb otthoni barátok érkeztek szörfözni, így szinte olyan volt, mintha csak a Balatonon lennénk egy grill partyn. Zseniálisan sikerült a rendezése ennek a fejezetnek is, amiért természetesen az életnek jár az elismerés. Nehéz volt innen tovább állni, de a világ másik fele még várt rám, kezdésnek egy új kontinenssel, Ausztráliával. Báló, Matyő, Sticó, Gyuri, CTM, Lukasku, és Jan örülök, hogy közösen osztozhattunk ezeken a különleges napokon. Mindent köszönök!

CTM, Matyő, Sticó, Szalag, Báló

Ausztrália

Nem akartam otthagyni Balit, de a vízum nem kívánság műsor. Egy nappal azelőtt, hogy lejárt volna az Indo dokumen, újra dobozoltam és kicsit kapkodva ugyan, de kijutottam a denpasar-i reptérre. A becsekkolás megint nem volt egyszerű, mert 5 kg túlsúlyt véltek felfedezni nálam. Szomorú kiskutya fejemnek, tiszteletteljes győzködésemnek köszönhetően megint tovább engedtek, de nagyon karcolta a határt, hogy rám sóznak egy komoly extra költséget. Vajon ez a rendszeres reptéri tréning most már végig kísér egészen, amíg visszaérek Európába? Bárcsak sose váltak volna el a földlemezek egymástól, megnehezítve szegény biciklis világutazók dolgát. 🙂

Észak Ausztráliában, Townsvilleben landolt velem az airbus, amit az ilyenkor szokásos szerelés követ. Az üvegajtón túl egy teljesen új világ várt. Megint új fejezet kezdődött és ha új fejezet, akkor új tanagyag is. Ilyenkor beveszem a bátorság szérumot, aminek fő összetevője a bizalom és a hit. Szemébe nézek a Főnöknek, aki szelíden, mégis félreérthetetlenül bólint egyet, és kilépek az ismeretlenbe. Nincs mitől tartanom, együtt bármire képesek vagyunk, úgyhogy eszem ágában sincs kihagyni Őt a buliból…nekem csak tennem kell a dolgom és Ő intézi a többit.

Ez is jól el van intézve, nem?

Welcome to Australia

Az első éjszaka egy új országban legalább olyan izgalmas, mint az első éjszaka egy lánnyal. Ha nem beszélitek a közös nyelvet, akkor az csak fokozza az izgalmakat. Ausztrália viszont az első olyan ország volt utunk során, ahol a hivatalos nyelv az angol, számomra az egyetlen idegen nyelv, amivel gond nélkül elboldogulok. Hamarosan szóba is elegyedtem egy apukával, aki kislányával és kisfiával érkezett a boltba, ahol épp kemping gázra vadásztam a főzőmhöz. Elio és a két kiskölyök nagyon aranyosak voltak és meghívtak magukhoz vacsorára, nameg ami még fontosabb, a kertjükben a sátramat is felverhettem. Egy ilyen indítással azért elég jót tud jönni nálam egy ország, ahol akkor járok először. Elio amúgy argentinából költözött Townsvillebe, miután egy tudományos konferencián megismerkedett feleségével Samanthával. Amint haza értünk Elio máris hívott magával, hogy megmutassa bicikli gyűjteményét, amiből legjobban egy ötven éves angol drótszamár jött be nekem, amin még az eredeti Brooks nyereg volt.

Elio és az öreg verdája

Brooks

Amíg Argentínában élt Elio sokat túrázott a testvérével. Elő is kerültek hamar a régi fényképek, amik Argentína déli részén, Patagóniában készültek. Nagyon szépen megtaláltuk a közös témát és hosszasan elbeszélgettünk egy üveg bor mellett. Később Samantha is csatlakozott, de a gyerekekkel már csak reggel találkoztam újra, mert vacsora után rögtön fellőtték nekik a pizsit.

Cassia (középen) ezt nekem rajzolta

Gyorstöltőként hatott rám az a szép család és maximum kapacitással indultam neki a nagy ausztrál földrésznek.

A család

Egy napja még Balin voltam teljesen beleszerelmesedve a szigetbe, most pedig énekelve gurulok egy totál más világban, már egy cseppet sem bánva, hogy itt vagyok és nem ott. A balinéz szerelmet egy nap alatt belepte az ausztrál sivatagi homokfúvás, amibe újjongva ugrottam fejest. Nagyon hamar megéreztem a kenguruk földjének különlegességét, ami számomra a világ legfurább állata. Alig vártam, hogy lássak is egyet valahonnan a száraz bokrok között elugrálva, amíg csak el nem nyeli a kietlen vidék végtelen messzesége.

Végtelen messzeség

A keleti parton, északról dél felé egyetlen út halad hosszan, de vékony csíkként rávasalva a kezdetben sivatgai tájra. Ez a Bruce highway. Semmi sincs csak, marhacsordák, száraz növényzet, szél és annak játékai, az ördögszekerek. Nameg ordas nagy kamionok és kemper karavánok.

Jön a csőrös

Nagyon virágzik itt a hippi kultúra, de nem az újra divatba jött európai verzió, starbucksos kávét szorongatva a kézben, hanem még a kezdetekből itt maradt és változatlanul szabadságtól ragyogó. Állati, hogy mennyi utazó van itt, sokan évek, sőt jópáran évtizedek óta róják az utakat szerte Ausztráliában. Olyan sztorikkal, amik számomra az igazi életet jelentik.

Egy igaz hippi. Előző este eléggé beviszkiztünk

Kisebb kitérőktől eltekintve, amit olykor olykor az inland felé tettem, szorosan a Bruce highwayen haladtam egészen Brisbane-ig. Közben minden este ment a kempingezés egy teljes hónapon át. Minden este új sztorikat hallgattam az út mentén kihelyezett ingyenes karaván parkokban, vagy a benzinkutakon, ahová éppen a Nap billiárd golyója lökött be éjszakázni. Ha egyedül akartam maradni az se volt gond, itt bárhol le lehetett táborozni. Ha erdő kellett akkor pár kilométert bementem nyugat felé, ha óceánpart akkor kb. ugyanennyit kellett keletnek fordulnom.

Ocean party

Erdőben kempingezés, szülinapi lekváros keksszel

Az Ázsiában megszokott embertömeg itt pont az ellenkezője volt. Itt bringatúrázni ÓóóóRIÁáááSIiii!!! Lassan de biztosan a táj is változott, egyre zöldebb lett minden, az élővilág a kezdetektől együtt újjongott velem a számtalan madárral, gyíkkal, kígyóval, teknőssel, oposszummal éééés kenguruvaaal!

Gyémánt piton

Mindig volt valami mozgás az út mentén, de sajnos sokan már csak mozdulatlanul zsugorodtak a perzselő naptól, mert találkozásuk egy kamionnal, vagy autóval véget vetett földi pályafutásuknak. Több száz kenguru tetem mellett hajtottam el mire ugyanilyen közelről figyelhettem meg az első élőt, hiszen vadállat lévén addig folytan elugráltak előlem, mielőtt kellő közelségbe kerülhettem volna hozzájuk.

Mr. Kengi

Aztán ott vannak a madarak. Ezek olyan bulit tudnak csapni, hogy akármelyik budapesti szórakozóhely, vagy fesztivál elbújhat tőlük. Hatalmas csapatokban repdesnek össze vissza, és nagyon barátságosak, pl. a szivárványos lórik reggelente előszeretettel látogattak meg a sátramnál.

Lori és a haverok

Viszont a szarkákhoz hasonló Magpie-al sokszor meggyűlt a bajom. Első találkozásunkkor a frászt hozta rám ez a kis vadorzó. Nyugisan tekerek a végtelen egyenesen, elmélyedve gondolataimban és a tájban, sehol egy lélek, se előttem se utánam, erre egyszercsak hátúlról valaki akkora tockost adott, hogy majdnem beborultam az út menti árokba. Hát ez meg mi a ménykű volt kapdostam a levegőt nagy ijedtségemben. Őrült módjára pásztázom körbe az eget, amikor is látom, hogy egy kamikáze bombázó zuhanórepülésben, mach 3-al közelít felém, akkor már víjjogva. Nem vagyok az a beszari típus, de hirtelen lefagytam, mint a windows vista, vagy aki nem számítógépes az egy pohár forróvízet képzeljen el, amit kiöntenek az ablakon a mínusz 40-be. Közben persze tekertem Mightyt, úgyhogy teljes volt a zavar. Na végül nagy kalimpálással valahogy csak elhesegettem az ideges kidobóra emlékeztető szárnyast, de meg kellett álljak kifújni magam a nagy ijedtég után. Később megtanultam, hogy kell ezekkel a fészküket védelmező bátor harcosokkal bánni és a többi madártámadást már felkészülten vártam.

Ő egy kedves madár, nem a Magpie

Minden nap történt valami érdekes, vagy izgalmas, de most ugrok egyet, amivel a Sunshine coaston folytatom az ausztrál mesét.

Sunshine coast

Noosa heads-el kezdődik a csoda, amit Sunshine coastnak, a napsütés partjának hínak. Ez a hely az europai Cote d’azur ausztrál változata. Ugyan az, mégis teljesen más. Mivel csak 8o kilométer hosszú, visszaraktam a sebesség fokozatot a bicajon és bekapcsoltam a krúzoló üzemmódot. Mindenhol megálltam és fürödtem az óceánban, kifeszítettem a függőágyam, lazultam, élveztem ami körbe vett. Nem mintha eddig nem így tettem volna, de azért napi minimum százakkal mindig többet mutatott a km óra, amikor megálltam. Most viszont a nyolcvan km-t hat nap alatt tettem meg.

Ez nem a Sunshine coaston készült, de Sunshine 🙂

A partszakasz középső részén lévő Coolum kegyes fogságába estem napokra, miután megismerkedtem pár helyi szörfössel. Egy kis házban az óceán partján, Nicolenál kaptam pár éjszakára otthont és örök életre szóló pillanatokat.

Isten hozott engem

Már elhagytam a kisvárost, mikor mégis úgy döntöttem, hogy visszafordulok, mert még akartam pár szót váltani Jeffel, aki profi fotós és aznap reggel ismertem meg. Lőtt is pár képet rólam, ez az egyik.

Mikor visszagurultam az autójához őt nem találtam ott, viszont egy srác állt a közelben, aki a hullámokat fürkészte elméllyülten. Megkérdeztem nem e láttot egy idősebb formát egy nagy fényképezővel errefelé? Nemmel válaszolt, ám ebből a két mondatból egy beszélgetés indult el, aminek az lett az eredménye, hogy pár perc múlva már az út túloldalán lévő óceánra néző ház erkélyén kávéztunk. Dan profi szörfös és egyben vízvezeték szerelő. A szörf miatt hagyta ott Melbourne-t és költözött Sunnyra. Már jócskán benne voltunk a délelőttben, úgyhogy mivel Dan rávett, hogy menjünk szörfözni elhatároztam, hogy holnapig itt maradok. Emberünk a kávéscsészét egy szörfdeszkára cserélte a kezemben és már lent is voltunk a parton nagy léptekkel megiramodva a hullámok felé.

Dan hadnaggyal

Soha életemben nem láttam így szörfözni senkit. Leash, azaz a lábat a deszkához erősítő póráz nélkül csúszott a hullámokon és bizony sokszor ki is repült róluk a levegőbe, majd vissza az ugyan olyan kék, de nagyobb felhajtó erejű közegbe. Én bénáztam kicsit, de azért volt egy két kisebb fodor, amire rá tudtam evezni. Egyik röpke tipp kérés közben egy nagyobbacska teknőc úszott el alattunk, mire Dan felkiáltott, hogy láttad? Még válaszolni se volt időm, mire ő már a deszkáról leugorva vette üldözőbe a páncélos hátút a víz alatt. Pár másodperc múlva pedig újra a felszínen volt a kezében Sammyvel egy jó harminc centi átmérőjű teknöc pajtással, aki mellső úszóival csapkodta a vizet a képünkbe, mi meg úgy örültünk neki, hogy azt elmondani nem lehet. Varázslat történt már megint. Kicsit csodáltuk még ezt a vízi teremtményt, majd útjára engedtük és folytattuk a szörfözést. Azaz folytattuk volna, de időközben a nagy játékban észre sem vettük és Dan deszkája elúszott. Csak a parton találtunk rá, ahonnan már nem mentünk vissza a vízbe, hanem fel a házhoz. Pontosabban a szomszédba vitt Dan, ahol egy kis faház tornácán olvasott egy gyönyörű lány. Ő volt Nicole.

Nicole

Dan bemutatott minket egymásnak és elmondta Nicolnak pár órás ismeretségünk történetét. Majd átadta a szót, amik segítségével hamar kiderül, hogyan keveredtem erre, és láss csodát a zarándoklat szóra Nicole felemelte a mellette szétnyitva letett könyvet, borítójával felém fordítva. Pilgrim’s progress (A zarándok útja). Elolvastam a címet és mosolyogva néztem vissza erre a tündérre, akiben attól a perctől kezdve egy régi barátot ismertem fel, újra az életembe csöppenve. A nagy találkozásban most meg Dan járt úgy, mint nemrég még a szörfdeszkája, amiről megfeledkeztünk a teknőc láttán.

Persze ezt a szomszéd nem vette zokon, hanem csak viszlátot intett és magunkra hagyott. Úgyis mennie kellett valahová egy barátjának segíteni. Szóval így történt, hogy a Korall tenger partján, egy kis házban, aminek kertjében egy hippi busz állt, otthonra találtam pár napra.

Persze, hogy nehéz volt újra visszaülni Mighty Voyagerre, de mint már annyiszor tudtam, hogy hamar elmúlik ez az érzés és ismét magával ragad az út, aminél nincs fontosabb jelenleg az életemben. Hiszen ehhez kötődik minden más, mint ahogy ez a csodás találkozás is, és ha nem folytatnám, azzal követném el a legnagyobb hibát. Hiába, hogy a világban bárhol otthonra lehet találni, ami az eredeti azt nem pótolja semmi. Hazafelé tartok.

Tovább

Brisbane

Következő állomásom Brisbane volt, egy napra Coolumtól. Igazából már hetek óta Brisbane járt a fejemben, hogy majd milyen király lesz meginni egy sört Csáti úrral, aki pár éve Egerből költözött ide. Nagy is volt az öröm, mikor megláttuk egymást és nemsokára egy indiai étteremben folytattuk a sztorizgatást, ahol már Joci kedvese, Dóri is velünk volt.

Salut

Na a lényeg, hogy a tervezett pár napból 11 lett, mire búcsút tudtam inteni nekik és Brisbanenek, de ezalatt az idő alatt sokat bandáztunk és bringáztunk a városban, de talán a legtöbbet evéssel és azzal a várva várt egy sör elfogyasztásával töltöttük…:)

Shroomburger. Grillezett gambaburger persze sörrel

Végezetül, hogy mozogjunk is kicsit a sok kaja és sör után, Joci és a szomszédja Kris elkísértek bicallaj a száz kilométerre lévő Gold coastig, ami bizony komoly teljesítmény volt a részükről.

Szép volt papa

Itt köszöntünk el egymástól, de előtte azért még pár sör lecsúszott, csakhogy kicsit visszapótoljuk az elpárologtatott izzadtságot…;) Joci bácsi,  Dórika és Kris köszönöm, hogy osztozhattam veletek az utamban és, hogy osztoztatok velem mindennapjaitokban.

És itt szeretném megköszönni Csillának is, amiért a Gold Coaston segített elszállásolni a következő 4 napban.

Csilla chill

Byron bay

A Gold coast és Sydney közé esik Byron bay és ha már így alakult, hát megnéztem, miért áradoznak róla az emberek annyira. Nem volt tévedés a dologban, tényleg egy újabb gyöngyszemre bukkantam, ami alaposabb vizsgálatot igényelt. Itt most azt hiszem nem is szaporítanám a szót, helyette beszéljenek a képek.

Pelikans, pelikans, pelikans

Girls, girls, girls

Sydney

Karácsony előtt 3 nappal érkeztem meg Sydneybe és jelenleg is itt vagyok. Ez eddig a leghosszabb állomásom, bár egyáltalán nem gondoltam, hogy így lesz, amikor még ide érkeztem.

Az operaház hajója

Új év másnapjáig terveztem az ünnepi pihenőt, de aztán egycsapásra megváltozott a képlet. Kiderült, hogy szállásadóm bátyja, aki gyerekkori jóbarátom, hamarosan Sydneybe repül három hetes nyaralásra a testvéreihez. Azért a többes szám, mert bizony egy harmadik, a legnagyobb testvér is itt él, akit szintén több mint 25 éve ismerek. Jó volt látni őket együtt, rendkívül szórakoztató társaság. Külön-külön is nagyon kutya figurák, de ha együtt vannak az felér egy stand up kabaréval. Egymást csak Nyuszkónak becézik de, hogy mindhárom Nyuszkó és meglehetősen hasonlít a hangjuk, az már bonyodalomhoz kéne vezessen,  mégsem így van.

Karácsonyi mézeskalács

Na ezzel a három Nyuszkóval sosem unatkozik az ember, mindig van valami program. Először is a legkisebb Nyuszkónál laktam ugye. Ő egy az egyben olyan, mintha a középső lenne, csak 10 évvel fiatalabb. Szörfözésből jeleskedik, de a lányok körében is elég kedvelt a kiscsávó, sőt néha még dolgozni is van ideje.  😛

Ez nem ő, de szörf Sydneyben a Maroubra strandon

A nagy Nyuszkó meg golfozik, ráadásul tök ügyesen. Közel is lakik Sydney egyik legszebb öbléhez a Little bayhez, ami felett üdezöld golfpálya mutat festői képet, háttérben az óceánnal. Itt ismerkedtem meg én is ezzel a remek sporttal. Nagyon megtetszett, mert bár csak kétszer sikerült összehozni, hogy én is ütögethettem, egyből sikerélményeket könyvelhettem el.

Nagy nyuszkó ezt jól elütötte

Goool-f

Rajtuk keresztül megismertem más magyarokkal is, Encit, Nórikát, Lacit, Trisztánt, Gerit, Levit, Krisztiánt, Gyetyit és Karolt, aztán, hogy ki ne felejtsem ott van Anita is, akivel gimis évfolyamtársak voltunk és nem láttuk egymást 15 éve, nameg  Rita a kis Kilián, Gilbert és a hozzá szintén ebben az időben kilátogató öccs, Marci  képviselte Egert a Bondi negyedben, Sydneyben.

Eger represents

Úgyhogy tényleg olyan volt mintha otthon lennénk, csak óceánnal, meg ball oldali közlekedéssel. Jó, más is van itt, amiket szép sorjában be is mutattak a Nyuszkó tesók. Gasztró mesterek mindhárman, ezért csak a legjobb vega éttermekbe vittek el. Mert, hogy egyikőnk sem eszik húst, ez alap egyezőség.

Márkó, Bali, Szalag, Anita, Pista

Federer nyerte az ausztrál opent, Balázs nyuszkó most megy ki a reptérre, hogy haza repüljön, én meg be kell fejezzem mostmár az írást. Pár óra múlva én is tovább állok Austráliából, ebből a nagyszerű országból. Új-Zélandra repülök ma este, ezért tényleg ideje kicsit aludnom, mert már lassan kel fel a nap. Sokat tudnék még mesélni arról, mik történtek Sydneyben, de talán majd máskor.  Zárásként azért pár képet még idebiggyesztek, hátha egy kis meleget tudnak otthonra adni, ezen  hideg téli vasárnapon. Viszlát kedvesek!

Szeretettel, Szalag

2017. Január 30.  Sydney

25000km