Hogyan kezdtünk el Thaiföldön biciklizni?

Ha úgy döntünk utazni szeretnénk, figyelembe kell vennünk azt is, hogy az eseményeket nem fogjuk tudni oly módon irányítani, mint ahogy az lehetséges a több év alatt kialakított otthoni biztonságos életünk során. A váratlan helyzetekre, kihívásokra, a mindennap előbukkanó ismeretlenre a védekezésre konfigurált elménk stresszel és letörtséggel válaszolhat.
Na jó de én boldog és kiegyensúlyozott szeretnék maradni, mit csináljak? Maradjak otthon?
Azt is lehet, bár ebben az esetben lehet, hogy búcsút kell mondanunk az álmainknak, lemaradunk a műsorról, amire egész életünkben vártunk.

A megoldás azonban mint mindig, most is egyszerű. Nevezzük el mondjuk Belső utazásnak. Ez a különleges túra arról szól, hogy elménket a Félelem óvodájából kivesszük és átíratjuk a Hit és a Végtelen lehetőség iskolájába. Mit jelent a hit? Azt jelenti, hogy biztosak vagyunk valamiben. Például abban, hogy meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni, és nem is akárhogy fogom megcsinálni, hanem rácsapok az asztalra és képességeim maximális kihasználásával megteremtem, véghezviszem, létrehozom. Hiszem, hogy a nehézségek a növekedésemet, a kiteljesedésemet és a boldogságomat szolgálják. Ez az egy út létezik, és mindig is ez az egyetlen út létezett vala.

Irány az iskolapad! 🙂

Az elméleti részt hamar elsajátíthatjuk a suliban, azonban dolgozatírás közben – a kiképzőpályán – gyakran fogjuk vakarni a fejünket.

Így történt ez velünk is, amikor fel kellett adnunk az elképzelésünket, hogy Újzéland lesz az első ország, ahol a repülést választjuk utazási eszközként.

India újratöltve

Előszó

A leeresztett sorompó előtt sokan álltak. Autók, roncs, füstöt okádó buszok, amik körül a szakadt, koszos ruhát és fejükön nagy fonott kosarakat hordó árusok lármázva kínálták a különféle csemegéket a buszon és annak tetején utazóknak, akik közben az ablakon keresztül szabadultak feleslegessé vált szemeteiktől. A rengeteg motoros a szél-rózsa minden irányában állt készen a startra, berregő masináikkal. És közöttük volt egy messziről érkezett is, kerékpárján furcsa táskákkal, amikben ideiglenes otthona volt gondosan elrejtve az avatatlan szemek elől. A sínpár mindkét oldalánál, mindkét sáv zsúfoltan várta, hogy miután elszáguldott a nagy dízel mozdony után kötött hosszú szerelvény, elrajtolhasson ki-ki a maga dolgára. Nemsokára emelkedni is kezdett a görbe vasrúd, mert a végére eszkábált nagy betonrönköt szabadjára engedte a tányérsapkás mester. A nagy zúgásban, tülekedésben és utat találni akarásban ez egri fiú jeleskedett a legjobban és elhozta a második indiai futam első rajtját. Az egész jelenet egy mesefilmhez volt hasonló, amikor a figurák nagy csetepatéval hatalmas porfelhőt kavarnak, amiben sok kutya, macska, egér, Rumcájsz, A kisvakond és a törpék is valahol ott pofozzák egymást, de amikor a felhő eloszlik, az marad csak talpon, akire a legkevésbé számítanánk.  Így emlékszik vissza a bringás a történtekre:

• A szűk, de épp elegendő helyeket úgy találtam meg a nagy bringával, mint ahogy eső után a víz talál utat magának a domboldalba telepített szőlőültetvényen heverő föld rögök között. Közben koncentráltan figyeltem, a kátyúkra, a mindenhonnan érkező, zötyögő járművekre, amik pár centire haladtak csak el tőlem, de egyszer sem akadtam beléjük. A 200 méter után beforduló aszfaltcsík éles bal kanyarjában már teljesen egyedül voltam az út mentén semmittevő emberek integetésével, kurjantásaival és mosolygásával. Istenem, ha Palik Laci látta volna… Így kezdődött indiai kalandunk második felvonása.

Ajánlom a suhanc barátaimnak, akikkel együtt lógtam, és akikkel idő közben észrevétlenül kicsit felnőtté váltunk.

“Hová tűnt Daemon Hill?”

Az Atya, a Fiúk és a Lekváros Kenyér

Ahogy hallgattam az esti misét hindiül Parvatipuram város katolikus templomában azon gondolkoztam, hogy társadalmunknak bizony szüksége van papokra. Nem is papokra, inkább lelki pásztorokra. Akik erősítik és nemesítik a közösségük tagjait, akik utat mutatnak a fény felé, bármilyen mélyen is jársz félelmeid labirintusában. Akik segítenek megnyílni önmagunk, egymás és az élet felé.
Első lépésként én csavarnék egyet a papság stratégiáján. Feltételezem, hogy a tudatosság növelése a céljuk. Ebben az esetben az lehetne a tanítási irány, hogy egymást segítő és támogató aktív közösséget teremtsenek, s nem egy “nyájat”, aminek a tagjai ugyan rajta vannak a témán, de mégis egy mise meghallgatásától várják a megoldást. Imádkozni hatékony és szükségszerű, én is szoktam. Ami viszont a legfontosabb: a cselekvés, a tett, ami átrepíthet bármilyen akadályon. Tehát a közösség együtt haladna a teljesség felé, az őszinteség, az alázat és a szeretet útján, a hátszelet pedig az univerzális öröm, a létezés öröme biztosítaná. A pásztor feladata, hogy ösztönözze, illetve tanítsa a közösséget mindaddig, amíg önjáróvá nem válik. Ezután pedig a történetünk főhőse – amennyiben ez számára, a közösség számára és az Univerzum számára is megfelelő – az alábbi feladatok közül kiválasztaná azt, ami a legközelebb áll a szívéhez:

Napsütés, trópus, varázstó és ninja-akciók

Nagyon megszerettem Pakisztánt. Ottlétünk során folyamatosan kapkodtam a fejem, hogy lehet ebben az országban szinte mindenki menő. Az emberek sugároznak a boldogságról, nyitottak és mosolygósak, kedvesek és barátságosak. Sajnálatos, hogy a nyugati média feketebárányként tekint erre a csodálatos országra. Az itt eltöltött 20 nap alatt rám ragadt a “paki vibe”, helyi kifejezéssel élve a “no tension!”. Ellestem a lazaság egy újabb fokát, megtanultam tiszta szívből, érdeklődve közeledni az emberek felé, s fenntartani a beszélgetés izgalmát.

Lahore, az utolsó város az indiai határ előtt megkoronázta expedíciónk pakisztáni szakaszát. Nagyok szeretem amúgy az expedíció szót, ahogy kiejtem, vagy leírom ráébreszt, hogy nem egy hétvégi szalonnasütésre vállalkoztunk, hanem arra, hogy körbeutazzuk a Földet, felfedezzük az ismeretlent magunk körül és önmagunkban.
A nagyvárosba sötétedés után érkeztünk, majd egy helyi emberkétől szerzett mobilról felhívtam azt a csákót, aki még délután felajánlotta Ádámnak út közben, hogy segít szállást intézni. Kiderült, hogy át kell döngetni a fél városon, hogy megnézzünk ezt a szálláslehetőséget. Totál ismeretlen volt a terep, ráadásul autók és motorok milliói hömpölyögtek mindenhonnan  mindenfelé, mint egy cintányérral megbolygatott méhkas, fittyet hányva a kresz szabályainak. Rögzíteni szerettem volna a történést, csak mindkét mancsom a kormányhoz ragadt, a vállizmaim megfeszültek, elmém pedig nagy erőkkel fókuszált, hogy az ide-oda cikázó autók fénycsóvái között szlalomozva a helyes úton tartsa a biciklimet, szóval képben kellett lenni! Végre kikötöttünk, nem is akárhol: a pakisztáni nemzeti országúti  kerékpáros csapat főhadiszállásán! Ide szólt a meghívásunk. És ahogy Ádám is írta, ismét hazaérkeztünk: a fiatal versenyzők a másodperc törtrésze alatt befogadtak minket, körbevezettek a kolesz-szerű épületben, leraktuk a paripáinkat és már mentünk is vacsorázni és sztorizgatni a kantinba. Annyira jól éreztük magunkat, hogy itt maradtunk még további négy napot, pihentünk, töltődtünk, sőt még fodrászhoz is elvittek a srácok, ugyanis úgy néztem ki, mint egy csöves biciklis-remete. A rutinos kéz alatt vígan szorgoskodó olló megszabadított a bozóttól, ami a fejem tetején lakott, és a rumcájsz-arcszőrzetemtől, hogy teret adjon a menő stílusnak. Úgy éreztem magam ez után, minta újjászülettem volna.

Viszlát ősember! 🙂