Mexikó offline

Előszó

Most külön nem írok előszót ehhez a bejegyzéshez, hanem a facebook oldalamra kitett utolsó posztomat másolom ide.

Hitem utolsó morzsája is oda lett, amit az internet felé tettem félre, hogy majd jó lesz az még valamire. De annyira jól lakok nélküle is, csak simán a valósággal nem mással, hogy azt a megmaradt morzsát inkább a madaraknak adom, mielőtt kárba veszne teljesen. E párhuzamos világ eszköz mivoltja nem esik kezemre és bár próbáltam farigcsálni, kalapálni, be kell lássam, nem vagyok ezermestere. A világ számomra a Világ és hozzá a lét az élet. Kifordított képmásának lyukas markából csak elfolyik az idő, míg az eredetiben nem is létezik. És amit megkíván tőlem nélküle is megteszem. Gondolj rám, s rád gondolok, érezd, hogy érezlek, legyen éteri a messenger. Fénykép helyett ott a szemed, vagy csak tapints, lélegezz. Ha utazni akarsz utazz, ha főzni hát főzz. Ha nincs recepted kopogj be a szomszédba egyért, vagy csak kövesd az illatot, merre viszi a szél. Bogozd ki belőle az összetevőket és tegyél fát a tűzre. Amíg a gyerek az ujját meg nem égeti nem hisz a szülőnek. Tapasztalni jött ide, amit lehetetlen átadni, ahogy teli hasunkból sem tudunk mást jól lakatni. Ki tanítani akar tudás nélkül, diákjai fognak rajta kacagni. Nem önzőség, de azzal, amit itt (facebook) adhatok nem akarlak “becsapni”, sem óvatlanul félre vezetni. Mert személyre szól minden, ami nem személytelen. A régi tövén új világ terem. Meglásd nem csak szó halom ez itt. Ezer lájkom egy igaz pillantásért, amit nem a telefon kijelzője lop el. Elcserélem bárkivel, de adja hozzá arcát, kezét, teljes tekintetét, különben elsodródik, nem kívánom a giffparádét. A jó cégérhez nem kell kirakat vagy zaj, csak egy raktár tele minőségi, primőr cuccal. Tudom, hogy a fészbuk nagy szerelem, de én a sört szűretlenül szeretem.
A klisék dobálása, vigyázz célba tud ám találni, “csak élvezd” , “légy önmagad” meg “az út a fontos” és társai. Bizony így is van ez, csak hogy tettel, és nem nettel, máskülönben a fát az erdőtől nem látni.
A nagy boldoggá válás akarásban a kellemetlent nem dívik fülön ragadni. A fiúból lányt, vagy kivagyok, így lehet csak igazán faragni, frusztráltan pislogni, meg ujjal a másikra mutatni. 

Szóval remélem megértitek és elnézitek, hogy amíg kerekezek, nem netezek. Gyűjtöm a képeket, élményeket és majd szóban átadom hiánytalanul, csak győzz kérdezni és hallgatni. Személyesen felkereslek, vagy majd ránk talál egy közös utca, netán kocsma. Kezet rázunk, megöleljük egymást és nagy lesz a lájk fészbúk és instagram nélkül is. Kiállítást rendezek és a filmem rendes vásznon nézheted majd meg. Amit látni fogsz bele fog égni a hipotalamuszodba, örökös bérletet kap majd a szívedben, de még így sem az lesz teljesen, ahogy én átélhettem.
Három év, 35 ország és közel 50 ezer kilométer biciklizés után, Június 18-án lépek majd újra az öreg kontinensre, a spanyol fővárosban, Madridban. Onnan még 6 ország meg kb. két hónap és otthon vagyok. A blogot folytatom, most is ahogy eddig, ihlethez és lehetöségemhez mérten. A változás jogát fenntartom. Szeretettel barátotok, Szalag. Az élet szép!

Ajánlom azoknak, akik látják a fától az erdőt, de azoknak is, akik még nem, viszont szeretnék. A tisztán látás vezessen utadon.

Tequila

Mexikóról mindenkinek egyből beugrik a tequila. Ez a közkedvelt égetett szeszes ital rengeteg embernek dobja fel, vagy keseríti meg a napját szerte a világban. Épp úgy jelen van a puccos 6 csillagos tengerparti hotelek koktéljaiban, amit előkelő, vagy csak kellő pénzzel rendelkező kétlábúak szürcsölnek szívószálon át, medencébe lógatott lábbal, mint a világ legnagyobb városában, Mexikóváros kartonból, és műanyagból összehordott favellái közt nyomorultul tengődő, szemetet guberáló emberek valóságát csillapító italában. Magyarként pálinkanemzet vagyunk, nem nagyon ismerek olyat, aki legalább meg ne kóstolta volna a fater fás sufnijában fortyogó, jó esetben kétszer desztillált lőrét, ami azonnal fancsali pofát ragaszt az arcunk helyére, ahogy végig tüzesíti a nyelőcsövünket. Szilva, körte, barack, alma, vagy, ha nem volt kellőképpen megáldva az évben a gyümölcsös kert fája, akkor szilvakörtebarackalma meg egy kis megmaradt lekvár lesz a vegyes, de olyan nincs, hogy ne följön a rézüstben valami; – na, ezt kóstold meg, az idei még jobb lett, mint a tavalyi.

Tequila tölgyfahordóban

Szóval ismerős ez nekünk, magyaroknak, nagyon nem kell ecsetelnem mit jelent legurítani egy mifelénk csak tüske néven ismert felest.

Az viszont már nagy különbség, hogy a tequilát mindig ugyanabból a növényből készítik, és lekvárt sosem adnak hozzá. 🙂  Az agavé egy kaktuszféle, nagyon hasonlít az aloe verára, csak hogy a kenőcsös flakonok kedvelői is el tudják képzelni, aminek nem a leveléből, hanem a nagy gumós törzséből préselik ki a szuszt és küldik rotyogni az lepárlóba.

Agavé törzsek

Utam során hatalmas agavé földeken keltem át, amik nagyon jól mutatnak, ahogy fel, s le görbülnek a dombos földeken.

Agavé

Nem volt egyáltalán tervben, hogy ennek az italnak a szülőhelyére ellátogatunk, csak arra gurult a bicaj velünk. Tequila egy kis város, majd 2000 méter magasan, Porta Vallarta és Guadalajara között, Jalisco államban, beékelődve a környező vulkánok rejtekében.

Isten hozott Tequilában

Itt persze minden a piáról szól, de kulturáltan, nagyon gusztusosan kialakítva az utcák, terek, épületek és felcímkézett üvegek.

Az egyik legrégibb, még mindig működő tequila főzde

A tequila istene

Agavét ábrázoló kovácsoltvas ablakrács a tequlás bolt ablakán

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy innen alig 20 kilométerre, Amatitánban főzték anno az első agavé pálinkát, mégis Tequiláról kapta később a nevét. Szóval simán előfordulhatna most az is, hogy egy bárpultnál két szintén jól hangzó amatitánt rendelnek sóval és citrommal, de nem így alakult a sorsa e méltán híres italnak. Sokféle fajtája van egyébként, mint nálunk az ágyas mézes izéknek, csak itt nem egy szép kövér körte csücsül a palack alján, lágyan ringatózva az alkoholban, hanem skorpió, kukac, vagy más különböző megboldogult állatka földi maradványai várnak az utolsó kortyot is lenyelő, amigora, akinek szombrérója alatt, bajuszának görbülési iránya mutatja meg hangulatát, na meg, hogy felnyitnak-e még egy üveggel.

Iszik, vagy vezet

Miközben előző bejegyzésemet írtam egy bájos kis kávézó teraszán, Tequila főterén, egy nagydarab csávó lépett hozzánk és kérdezgetett merről vagyunk, hova tartunk? Urush Amatitánban lakik és a rövid beszélgetést meghívás követett a családjához. Így történt, hogy utunk folytatásaként másnap átgurultunk hozzá és lévén, hogy Jézus 2017. szülinapja volt másnap, hát ott töltöttük a karácsonyt, családi hangulatban.

Karácsonyi vacsora

Vacsora közben szóba került a faültető küldetésünk is, mire az asztalfőnél leginkább szótlanul ülő jóember, Urush apja, úgy három és fél centivel megemelte feje tartását. Az ilyen szótlanul maguk elé meredő emberektől ez nagy szó és ezzel a szolid mozgással úgy vonta magára a figyelmünket, mint a bűvész kalapjából hirtelen kirepülő 100 galamb. Kiderült, hogy a lehető legjobb helyen járunk ahhoz, hogy elültessük a mexikói csemetét, mert az öreg Urush élete során több száz fát segített a földbe gyökerezni és a Nap felé növekedni. Így, bár még megvártuk, hogy új nap virradjon, a szót hamar tett követte és a szükséges felszereléssel, lapátokkal, csákánnyal, kapával, vízzel és három csóri fácskával meglódultunk Amatitán köves utcáin és ahol úgy láttuk foghíjas a környék és épp elférne egy kis kedvesség, már ástuk is a gödröt az új lakónak. Mivel karácsony volt, meg sütött a Nap is tisztességgel, hát Gáspárra, Menyhértre és Boldizsárra kereszteltük a fákat.

“illusztráció”

Amatitánt, Urushékat és a Napkeleti bölcseket hálás szívvel hagytuk magunk mögött, mert még sok ezer kilométer áll előttünk és jó pár országba elkél egy-egy sarjadó fa.

Faültetők

Állomások

Ahogy tovább koptattuk az aszfaltot, sok szép dolgot láttunk és amikor ránk esteledett templomokhoz, vagy egy-egy vörös kereszt mentő állomáshoz húzódtunk félre, mindig ügyelve, hogy véletlenül se kerüljünk védetlen környékre.

A sátram egy vörös kereszt állomás tetején

Töltöttünk éjszakát tűzoltóságon, ahol a tűzoltóautó puttonyát megcsapolva zuhanyoztunk, vagy miniatűr rendőrállomáson, ahová épp befért két ember a bicajokkal, de városházán is kaptunk már biztonságot nyújtó sátorhelyet.

Oswaldo és mögötte az pici rendőr kabin, amiben éjszakáztunk

Ilyen kempingezni egy városházán

Két esetben migránsoknak fenntartott menedékbe is belekóstoltunk, és ugyan az első alkalommal még egész normális környezet és atmoszféra vett minket körül, a második után megfogadtuk, hogy ha nem muszáj, soha többet nem megyünk ilyen helyre. Na, nem az emberek miatt, hanem a higiénia volt az, ami még egy sokat látott utazónak is nehezen csúszott le a torkán. Bár mi pont az ellenkezője voltunk a normális menetrendnek, amivel az ott dolgozók szerint történelmet írtunk, ugyanis ide Dél és Közép-Amerikából (Honduras, Guatemala, Panama, Columbia, stb.) vándorló emberek jönnek. Ők mind az Egyesült Államokba próbálnak papírok nélkül belógni, mintha csak egy nagy nyári fesztivál lenne, amire elfogyott a jegy, de a kedvenc zenekarukat akkor is meg akarják nézni. Vonatokra kapaszkodnak fel, vagy kb. két évnyi munkával megspórolt pénzüket adják oda egy ismeretlennek, aki vagy be tudja csempészni őket egy furgonba rejtve, vagy nem. Hogy aztán ha sikerül, munkát találjanak és azzal a tudattal éljenek, hogy többet keresnek, mint otthon, meg magasabb szinten állhatnak majd be a fogyasztói társadalomba és akár mindkét kezükbe egyszerre lehet majd hamburger. Sok esetben fizetésük nagy részét persze hazaküldik, de még ilyenkor is érdemes feltenni a kérdést, hogy tényleg megér ekkora áldozatot így élni? Mert cserébe minden nap attól rettegnek, mi lesz, ha kitoloncolják őket egy random igazoltatás után, vagy még rosszabb, ha ez nem következik be, életük végéig ott ragadnak önkéntes rabszolgának, feláldozva az otthon hagyott családot és barátokat, akikkel soha többé nem fognak találkozni…

Pueblo Magico

Mexikó megkülönbözteti a híresebb városait a Pueblo Magico elnevezéssel, ami varázslatos várost jelent. 111 ilyen város van jelenleg Mexikó egész területén. Ez részben turisztikai cél tölt be, hogy oda csalogassa a vendégeket és nagyobb támogatást élvezzen az államtól, (pedig annyira nem mondanám különlegesnek őket), de van, hogy tényleg találó az elnevezés, mert a lustán elterülő pusztákat átszelő hosszú utakból hirtelen egy mesebeli városka nő ki a semmi közepén. Ilyen hely Saint Miguel de Allende is, ahol az egyik templom erkélyes melléképületénél kaptunk szokásos alamizsna szállást éjszakára, és másnap épp nyergeltük a bringákat a folytatáshoz, amikor a nagy fakapu előtt szóba elegyedtem Silverrel, egy épp arra sétáló helyivel. Fáradtak voltunk és előző este egy nyugodt, kényelmes helyet kívántunk vágyainkban, ahol ki tudjuk rendesen pihenni magunkat, és ruháinkat kitisztítani, de meg kellett elégednünk a zajos környezetben lévő, minden luxustól mentes padlóval.

Amíg beszélgettem Silverrel a többiek már indulásra készen álltak, ezért nem sok esélyt láttam arra, hogy változzon a menetrend, mégis tolmácsoltam feléjük, hogy épp kaptunk egy ajánlatot, valószínű olyat, amiről nemrég álmodoztunk. Kis tanakodás után mindenki beleegyezett, hogy ebben az esetben miért ne maradnánk még egy napot. Így költöztünk be Silver barátunk három emeletes, stílusosan berendezett hásziendájába. Rendes ágy, ajtó a szobán, meleg zuhany, csap, konyha és egy automata mosógép, amibe képzeljétek elég csak beledobálni a koszos ruhákat és kimos magától… 🙂 Így, az ölünkbe hullott kényelmet és a vele járó ajándék szabadidőt városnézésre fordítottuk és Silverrel meg a kutyáival alaposan körbe jártuk San Miguelt.

San Migual de Allende és a kismadár

Pueblo magico

Silvernek volt két pizzériája, így még a főzésre sem kellett időt fordítanunk, csak leadni a rendelésünket, és amíg a kemencében sült a kerek finomság, folytattuk kellemes beszélgetésünket többek közt arról is, hogy milyen fantasztikusan profin teszi a háttérben dolgát a gondviselés, csendben szolgálva és valóra váltva a kívánságait mindazoknak, akik egy húron pendülnek vele és szükségük tényleg valós.

Silver és Oswaldo

Teotichuakan és odafigyelés

A folytatásban Mexikóvárosnak épp csak érintettük a peremét, mert erre vezet az út a piramisokhoz Teotichuakhanban. Még Urushtól kaptunk egy címet, hogy ha majd arra járunk, keressük fel az unokatesóját, aki idegenvezető a hatalmas kőhalmok között és egész családjával őrzője az ősi Teotichuacan kultúrának. Ezek után gondolom kitaláljátok magatoktól is, hogy már megint a lehető legjobb helyre vezetett minket az út. Egy ilyen különleges család vendégeinek lenni, hatalmas megtiszteltetés. Saját vezetőnkkel járhattuk körbe a piramisokat, mennyei vacsorával lakattak jól bennünket és látogatásunk legmeghittebb részeként bemutatták hagyományőrző, Isteneikhez szóló táncukat, teljes díszben.

A hold piramis

Vendéglátónk és idegenvezetőnk, Cande

Nem semmi. Úgy értem milyen hihetetlen lehet ezeket olvasni, egy olyan világban, ahol nap, mint nap szembesülni kell az emberi gyarlósággal, rohanással és önző magatartással. Hajtani kell az életben maradásért és ezért sokan szinte bármit hajlandóak megtenni, másoknak meg sok mindent kell emiatt elviselni, szemet hunyni tudattalan megnyilvánulások felett, kellemetlenséggel, gonoszsággal nézni sokszor farkas szemet. Miközben nekem meg folyton kegyeltként hullik ölembe mások önfeláldozása és szelíden mosolygó segítsége. Ismeretlenként fogadnak be rendszeresen emberek, akikhez ideiglenesen térek haza. Ételükkel kínálnak, barátságok születnek, amik lehet, csak erre az időre szólnak, de örökre nyomot hagynak a szívünkben. Hogy lehetséges ekkora különbség? Miért ennyire kegyes hozzám a sors? Vagy inkább miért nem így történik mindenhol és mindenkivel? Te befogadnál egy messziről jött biciklist, vagyis hármat otthonodba minden hátsó gondolat nélkül? Főznél nekik vacsorát, aminek felszolgálásához a gyermekeidet kéred meg?  Majd ezen felül eltöltenél egy órát azzal, hogy feldíszítsd magad, elkészülj, hogy bemutathass egy húsz perces táncot nekik majd miután véget ért a show, újabb fél órát eltölts az értékes díszek gondos elpakolásával? És persze mindezt hétköznap, az aznapi munka után és a másnapi munka előtt.

Vagy inkább ismerősebb az a kép mondjuk, amikor végre eljön a várva várt ünnep karácsonykor. Végre pihenhetnénk, de rohangálunk ajándék után, mert valamit muszáj venni a szerettünknek, amivel türelmetlenül álunk sorba, vagy épp minket lök oldalba egy türelmetlen sorban álló. A ránk telepedő nyomástól a feszültség csak nő bennünk, és ha hazáig bírjuk vinni, akkor ott biztos ki fog jönni belőlünk és azért is ráordítunk a gyerekre vagy a férjre, asszonyra, mert elfelejtett hozni a boltból szaloncukrot, amivel meg volt bízva. De délutánra valahogy mégis áll a fa, aminek métere 50%-al drágább volt idén, de hogy is nézne ki a karácsony, csillogás meg fa nélkül. A vacsoránál van pár óra, amit nyugiban lehet tölteni, de akkor meg úgy teletömjük magunkat, hogy szuszogni alig bírunk, jó, ha az éjféli misére fel tudunk állni az asztaltól. Itt kicsit megenyhül a szívünk a pap unalmas és hosszú, emberségről tartott beszéde után, és kifelé menet talán még egy ezrest is oda tolunk a templom előtt fagyoskodó koldusnak, de szót nem adunk hozzá, csak haza igyekszünk nyugtatva lelkiismeretünket, hogy jó dolgot cselekedtünk, de már jó lesz lefeküdni is a meleg puha ágyba. Az év többi napjáról meg aztán ehhez mérten ne is beszéljünk. Rohanunk, rohanunk és csak rohanunk. De hova? Mi elől, vagy mi felé? A figyelmünk olyan irányba fordítva, ami nem igényel odafigyelést, mert nincs erőnk odafigyelni. Elég az, hogy a gyereknek kaját kell rakni az asztalra, meg ki kell fizetni a sulit. Amiről mindenki tudja, hogy nem oktatás, hanem agymosás, de ez a rendszer, így szemet hunyunk felette, és amikor munkába menet egy kalap alatt a suli előtt kilökjük a kis nebulót a kocsiból, csak reméljük, hogy tehetséges valamiben, amit aztán gyarapítani tud majd az életben.

Tűzoltó leszek s katona! Vadakat terelő juhász! (birkanyáját hajtó lasszós hombre…)

Persze kicsit ki van sarkítva most ez, meg nem is, de csak azt szeretném mondani, hogy nem kéne, hogy így teljen el az életünk. NEM KELL, hogy így teljen el az életünk! Apránként meg-meg állhatunk, figyelmünket más irányba fordíthatjuk, ami el fogja hozni a változást. Tudatosságot vihetünk, gondolatainkba és cselekedeteinkbe. KELL, hogy tudatosságot vigyünk gondolatainkba és cselekedeteinkbe! Ami arra jó, hogy felébreszti bennünk a rég szunnyadó, de mindenkiben ott levő igaz békét és szeretetet, és vissza vezessen a forráshoz. Mert ezek nélkül vakon vezetjük magunkat és a következő karácsonykor megint 50%-al drágább lesz a fa.

Szóval a vendéglátóim kedvességéből kiindult kérdésemre a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. Odafigyelés. Odafigyelés magunkra és a másikra, itt és most, ebben a pillanatban, a velünk szemben állóra. Törekedni mások megértésére, és ha ez nem is megy az elfogadásba még nem halt bele senki.

Amúgy most hogy ezeket a sorokat írom új megvilágításba került, korunk egyik fő „problémája”. Az idő az, ami bezavar. Pontosabban, hogy úgy érezzük és gondoljuk, hogy nincsen időnk bizonyos dolgokra. Ezért futunk, rohanunk a mókuskerékben, hogy valahogy utol érjük és nyakon csípjük az időt, legalább egy kis időre. Hogy akkor majd azt tehessük, amiről úgy gondoljuk, hogy hozzájárul a boldogságunkhoz. De olyan sok fölösleges dolgot veszünk a nyakunkba közben, hogy nem csoda, hogy nem érjük el a kívánt állapotot. Ám az idő csak ezek fényében tűnik értékesnek, így létezőnek és fontosnak is. Annak, aki mindig azt teszi, amit szeret, nem létezik az idő. Legalábbis nem olyan minőségben, mint ahogy általában beszélünk róla. És ki teszi mindig azt, amit szeret? Aki eldönti, hogy azt fogja tenni, amit szeret, vagy aki megtanulja megszeretni azt, amit tennie kell. Aki tud szelektálni fontos és lényegtelen dolgok között és csak a fontosat tartja meg, hogy több „ideje” legyen rá. Tehát az idő ránk vonatkozó relativitása felől saját magunk dönthetünk. Az igazság az, hogy rengeteg időnk van, az élet hosszú és nem csak úgy repülnek el a napok, mint ahogy azt mondani szoktuk. Hiszen a jelennek, akár mint idő, akár mint állapot, sosincs vége. Energiája akkora, mint semmi másnak, hisz, hogy is lehetne olyan dolognak energiája, ami nem létezik? A jövőnek vagy a múltnak zéró, nulla, semmi energiája sincs. Mégis ehhez a két időbeli relációhoz viszonyítunk majdnem mindent. Pl. félünk, hogyha „felelőtlen” döntést hozunk a jövőnk felől, azaz ki akarunk szakadni a mókuskerékből, akkor elapad az élethez kellő pénz forrása. Mert bizony ezt is olyan földbedöngöltem látjuk, hogy az élethez pénz kell. Ez nem igaz, vagyis ez sem úgy igaz, mint amennyire jelen korunk diktálja. Az élethez semmi másra nincs szükség, csak létezésre. A lét pedig biztosítja minden egyes létezőnek a számára szükséges feltételeket. Jézus például erre azt mondja; „ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja” – vagy azt, hogy; „figyeljétek meg gondosan az ég madarait, mert nem vetnek, nem is aratnak, nem is gyűjtenek a tárházakba, égi Atyátok mégis táplálja őket. Hát nem értek ti többet náluk?”

Figyeljétek meg az ég madarait

De talán az a legjobb, ha nem is Jézus barátunkkal példálózok, hanem sajátot hozok és röviden elmesélem, hogyan kezdtem el erre az „égi atyára” támaszkodni.

Emlékszem sokat töprengtem, kissé „őrültnek” és bátornak kellett lennem, hogy felálljak jól fizető munkámból, amit ráadásul még kedveltem is. A tök nagy „semmire” tettem ezt, csak mert éreztem belül, nem azzal foglalkozok, amire hivatott vagyok, amiért erre a bolygóra születtem. Akkor még ugyan nem tudtam mi is az, amit érzek, de hittem valami háttér erőben és kíváncsi voltam rá, jobban meg akartam ismerni, azt a valamit, ami pl. a szívemnek is adja a parancsot, hogy verjen és életben tartja a köré épült embert. Mert én bizony sosem szólok rá, hogy tegye a dolgát, mégis teszi, látszólag magától. De olyan meg már hogy létezne, hogy valami magától csinál valamit???

A fa magától nő e nagyra és hozza új hajtásait, vagy hallgat valami különös parancsra?

Szóval hitemmel párosult kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a bizonytalantól való félelemtől és hallgatva belső ébresztőmre kiléptem addigi életemből, és elkezdtem figyelni mi történik. Egy dolgot tudtam. Minőségi életet szeretnék élni. Ez számomra azt jelenti, hogy a maga valójában tapasztalni meg mindent, ami felém sodródik, vagy ami felé én sodródok.

Figyelni

Kezdetben naponta jelentkezett az a nem túl kellemes gondolat, hogy hülyeséget csináltam és minden nap hosszú-hosszú percek teltek azzal, hogy bánkódtam nemrég hozott döntésem miatt. De ez olyan szomorú hangulatba vitt, hogy fizikailag fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam, egyszerűen nem éreztem jól magam. Ezt észre véve maximum két órán belül újra tudatosságra ébredtem és behelyettesítettem a kétely képletébe a magamba vetett hitet és a hitet abban a nem ismeretes dologban, amiről csak annyit tudtam, léteznie kell. Ez így ment egy pár hónapig, miközben jóval több lehetőségem nyílt megfigyelni a körülöttem és bennem jelentkező jeleket és különböző intenzitású energiákat, mert már figyelmemet nem kötötte le és vonta el az olyas valamivel való foglalkozás, aminek mélyére nézve nem láttam az értelmét. Ahogy egyre jobban megtanultam észre venni és követni ezeket az energia változásokat, úgy kezdett egyre jobban tisztulni a kép, merre tovább, mit kell tennem lépésről lépésre, mihez kezdjek az életemmel, azaz a jelenleg rám kiszabott lehetőséggel, amivel szüleim közreműködésével, valami sokkal hatalmasabb ajándékozott meg, az időtlen óta utoljára 1981. November 5-én.

Na, nem akarom nagyon nyújtani a dolgot, meg ez amúgy is egy utazós blog, szóval a lényeg a lényeg, hogy új életem pályára állt és az a bizonyos háttér energia valahogy a feltételeket is megteremtette hozzá, hogy fenn tudjam tartani és tovább tudjak haladni rajta. Azért mondom, hogy valahogy, mert olyan hihetetlen színes és kreatív módon tud jelentkezni szinte a semmiből, hogy a legjobb, ha csak a valahogy-ot használom rá. Ezeket hívják amúgy csodának azok, akik nem ásnak mélyebbre az ésszel fel nem fogható kérdésekben. Aztán ahogy egyre többször jelentkeztek ezek a „csodák” és megfigyelésem nem lankadt, észre vettem azt is, hogy valójában minden „csoda” tőlem indult, de nem csak én voltam a létrehozója. Egy szál kötött össze bennünket, aminek egyre feszesebbé váló fonalát követve hamarosan megérkeztem a hitet felváltó bizonyossághoz, hogy igen, hurrá, TÉNYLEG LÉTEZIK! Itt véget ér a szó tudománya, leírni ettől pontosabban nem tudom, mit találtam a fonal végén, de azt még tudom, hogy ez köt össze mindenkit és mindent, mindennel.  Ez az, ami miatt most olvasod ezeket a sorokat és valahol belül Te is érzed és talán érted is, hogy ezek nem csak üres szavak. Viszont mindenkinek egyedül kell felismernie és eljutnia a fonal végére.

De jó hír, hogy a felé tartó úton mindig számíthatunk segítő kezekre, mint pl. amilyen ez az írás is próbál lenni, ám tapasztalatot átadni végtére is lehetetlenség, senki ne gondolja, hogy megúszhatja cselekvés nélkül, lustaságtól, vagy félelemtől elakadva. Úgyhogy kedves barátaim, kik változtatni szeretnétek bármin, amivel nem vagytok megelégedve az életben, bátorítani szeretnélek benneteket, hogy eresszétek el az elme által alkotott félelmeket, vagy illuzórikus védőhálót és higgyetek a szíveteknek, és higgyetek annak, aki a szívetekhez szól, és tegyétek a dolgotokat egyik napról a másikra! Mert az a fa, aminek hite van, bármilyen talajon meg tudja vetni a lábát.

Egy igazán bátor, hittel teli bajnok

Ananász ország

Veracruztól délre kerekezve kezdetben cukornád földeken át haladtunk majd egyszer csak a távolból agavéhoz hasonló növények váltották fel a látképet. Ez volt ananász ország széle. Ahogy egyre beljebb merészkedtünk ebbe a jó illatú, mókás birodalomba, annál több dolog viselte az ananász jegyeit.

Ananász ország széle

A földeken ananász szelídítő emberek tűntek ki a sárgás-zöld érdes levelek közül és intették rendre a rendetlenebbeket hosszú fabotjaikkal.

Az úton roskadásig megrakott teherautók szállították a mennyei mannát, vagy épp kedves hölgyek árulták azt, egyben, feldarabolva, üdítőnek elkészítve, karikára vágva, csilivel, vagy csak magában.

A városokban is lépten-nyomon belefutottunk ebbe a vicces gyümölcsbe pólókon, szobornak, vagy szökőkútnak álcázva.

This is ANANÁÁÁÁÁÁÁÁSZ

A legszürreálisabb ananásszal egy rozsdás vashalmazból összeeszkábált izé képében találkoztunk, amit egy autószerelő készíthetett unalmában, vagy épp mert hozzám hasonlóan hatalmas rajongója ennek a szeretetre méltó, édes nyalánkságnak.

Ananász országban bringázni isteni dolog ám, úgy tudnám legjobban érzékeltetni, mint amikor tavasszal a méheknek korlátlanul áll rendelkezésükre a friss mezei virágok nektárja és egyikről a másikra repkedve örvendeznek a virágpor mámoros életnek.

Annyira komoly volt az ananász hatás, hogy még a bicajom is kezdett ananásszá alakulni.

Ám nem lehet mindenhol ananászból a kerítés és lassan, de biztosan egyre jobban távolodtunk innen, hogy aztán a Maják földjén folytassuk az utazást. Míg elértünk a Yucatánra a vendégszeretet nem változott, amit igazából az indulásom óta így tapasztalok. Azok nélkül a jó szándékú, segítő emberek nélkül, akikkel találkoztam, sokkal, de sokkal nehezebb és kevesebb lenne ez a hosszú utazás. A leghálásabb ezekért a közös időtöltésekért vagyok, bízva abban, hogy általuk mind többek lettünk valamivel, akár egy órát, akár két hetet volt alkalmunk együtt lenni. De hálás vagyok az egyedül átélhetett pillanatokért is, amik épp ott és épp akkor történtek velem, amikor és ahol történtek. A hálálkodást végül a nem kellemes élmények megköszönésével zárom, amikkel szembenézve majd rajtuk átlendülve új értelmet kapott az utazásom és egy fokkal mélyebb rétegét sikerült általuk megtapasztalnom a magam és a világ relációjának.

A Yucatán félsziget

A Maják által lakott Yucatán Meridával kezdődik és egészen Belize határáig tart, végig a Karib tenger mentén, magában foglalva Campeche és Quintana Roo megyéket. A hatalmas Mexikónak ezt a területét látogatja a legtöbb turista, ami érthető, hiszen páratlan szépségű és rendkívül változatos, épp úgy kulturális vonatkozásban, mint szemkápráztató természeti képződményekben.

A Bacalar tó

A Majákról biztos sokan hallottatok már, ha más miatt nem is, a naptárukról és mélyen spirituális kultúrájukról, majd misztikus eltűnésükről. Emellett matematikai-asztrológiai képességük előtt a mai napig értetlenül állunk, hiába vannak már hiper számítógépeink és részecskegyorsítónk. Ősi városaikat univerzális számítások alapján építették fel, a csillagképek tájolása alapján, melynek jelentőségével tökéletesen tisztában voltak a saját életükre vonatkozóan. Bár az eredeti értelemben vett maja civilizáció eltűnt a Földről, ma is élnek és beszélik a nyelvüket maja leszármazottak a Yucatánon, Guatemalában és Belize területén. Ám ők már inkább állattenyésztéssel, szuvenír készítéssel, meg arra járó biciklisek megvendégelésével foglalkoznak, mintsem hatalmas piramisokat építsenek, ahol Isteneik előtt mutassák be állat és ember áldozásaikat.

Majális

Az amerikai kontinens legfejlettebb népcsoportja volt a Maja, és mindamellett, hogy sokszor kegyetlen már-már barbár szokásaik is voltak, fennmaradt művészeti alkotásaik páratlan kifinomultságról tanúskodnak. Sokfelé találhatunk romokat és megmaradt városrészeket, de állítólag az egyik legismertebb és legjobb állapotú ősi maja város romjai Chitzen Itzában vannak, aminek közepén található a hatalmas Kukulkan piramis. Nyolc éve már jártam itt egyszer, de most, hogy a világ nagy részét magam mögött tudva biciklin érkeztem, egészen más szemmel néztem az elém táruló látványra.

A Kukulkan piramis

A Maják és az Aztékok találkozása

Föld alatti paradicsom

Innen Cobán át Tulum volt a következő állomásunk, ahol több napot töltöttünk. De amíg ide értünk, egyáltalán nem siettünk volt, hogy 30 km-t tekertünk csak egy nap, mert a számomra még a piramisoknál és a Karib tengernél is izgalmasabb és varázslatosabb szórakozásra kínálkozott lehetőség, az úgynevezett cenotekban (szenoté). Ezek a kőzetrétegbe mélyült kristály tiszta, azúr-kék vízlelő helyek a legvonzóbb természeti képződmények, amikkel valaha találkoztam. Nem mindegyik cenote annyira elképesztő, mint amibe nekünk sikerült elsőre fejest ugranunk. Talán kezdők szerencséje, vagy csak megint a gondviselés rendezte így, de mindenféle előzetes információ nélkül, egy az útszéli, kézzel festett fatáblát követtünk, amire csak annyi volt írva: CENOTE. Van ezer más cenote is, ahol hemzsegnek a turisták, meg nem is olyan különleges, mert simán csak egy tó, mi mégis ahhoz érkeztünk meg, ahol rajtunk kívül senki más nem volt. A belépő 75 Pezoról indult per fő, de beváltottuk biciklis Földkerülő kedvezményünket és végül ketten egy százasért bemehettünk. Ezt csak azért mondom, mert mint később kiderült, sehol máshol ennyiért nem láthatunk még csak hasonló dolgot sem. Viszont ez egy nem régiben felfedezett „titkos” cenote volt, amit még nem ismertek a turisták, de még a helyiek se nagyon, ezért volt lehetőségünk a kb. 1400 forintnyi mexikói valutáért kettőnknek bejutni. Ez egy éven belül duplája lesz, két év múlva pedig 300 Pezo alatt tuti nem engednek be majd senkit.

A „pénztártól”, ami két maja hölgyet egy függőágyban jelentett, pálmatetővel a fejük felett, egy kis kikövezett kanyargós ösvényen kellett úgy százötven métert mennünk, magas fák között. Az ösvény egy tisztásra vezetett, ahol három-négy bambusz kunyhó állt, ami egy családhoz tartozott, de már épült a következő, ahová a jövőben várják a látogatókat. Később itt jót pihentünk.

A középső fő kunyhóban tűz lobogott és egy idős maja nő főzött babot. Engedélye után letámasztottuk a bringákat, a cipőt papucsra váltottuk és meglendültünk a fiatal fák között vezető lefelén. De az első kanyar után már meg is álltunk a csodálkozástól, mert ami elénk tárult azt nem lehetett menet közben feldolgozni. A kőbe vágott bejárat úgy 6-7 méterre lehetett a felszíntől, majd ahogy azt átléptünk, óriási, bitang erős gerendákból összeácsolt lépcsősor indult meg a mélybe. Innen már jól látszott hová tartunk. Egy fél focipálya méretű, tágas barlangot faragtak az évmilliók a kőzetbe, aminek az alján egy tó volt, a felszíntől számítva kb. 15 méterre. Nem volt teljesen zárt! Néhány lyuk is volt a magas „mennyezeten” amin keresztül beszűrődött a fény, és a napszaknak megfelelően változtatva dőlésszögét, szúródott át a vastag fényoszlop az üres téren, majd fúródott bele a legszebb vízbe, amit valaha láttam. A lapos felével földre hasaló félgömb-forma falát cseppkövek ékesítették, mindenféle méretben és a vízről visszatükröződő fény vibrálva táncolt rajtuk, egy lassú mozgással helyét változtató hatalmas fényfoltban.

A leginkább toronyhoz hasonlító lépcsősor egy fa stégben folytatódott, már közvetlenül a víz felszínénél. Erre a stégre ültünk le és szó nélkül, tátott szájjal forgattuk a fejünket, csak apránként megértve hol is vagyunk éppen. Szemem pásztázása minden alkalommal megakadt a fényoszlopon, ami nagyon magasról, a bejárattól érkezett és egészen olyan volt, mintha a mennyország kapuját léptük volna át nemrég, és most egy földalatti paradicsomban csücsülnénk.

Teljes volt a csend, olykor csak a falról lecseppenő vízcseppek apró csobbanása, majd annak visszhangja keltett némi zajt pár pillanatig, de nagyon távoli volt érzete, szinte észrevétlenül veszett bele a térbe, mintha soha nem is lett volna.

A víz hűvös volt és selymes. Mint egy türkiz selyem ágynemű télen, amibe testünk megmártózik, csupasz bőrünk beleborzong, de pár pillanat múlva már minden tulajdonságával kényeztet, ellep, mégis fenntart. Ahogy ott úszkálsz, olyan mintha a világűrben lebegnél és a csillagok egyszerre látszódnának a nappali égbolton. A soha nem tapasztalt színek és árnyalatok, szinte megfoghatóan vesznek körül. És az a csend, ó az a csend. Érzéseim egy pohárból kilökődő vízhez tudnám hasonlítani, ahogy egy hangstúdió néma szobájában először csinálva valami szokatlant, állapodik meg az asztalon. Felejthetetlen és mélyen megható volt.

Tulum és a megmentésre váró bolygó

Ezt a már szokásosan hosszúra sikerült bejegyzést a Tulumban szerzett élményeimmel zárom. A Karib-tenger partján található kellemes méretű várost már anno jól kiszúrták maguknak a Maják. Adottságai minden tekintetben különlegesek, alig van pár hasonló hely a világon. Hawaii-i élményeimet idézte fel az ide érkezésem. Fehér homokos tengerpart, pálmafákkal, napsütéssel, folytonos erős, de meleg széllel, felhőkkel tarkított égbolttal, ami beleolvad a lassan mélyülő türkiz tenger távoli horizontjába. Távolabb a homokpadból kiemelkedő sziklákon épült maja romok bukkannak ki a zöld növényzetből, amik felett szélesre tárt szárnyú albatroszok vitorláznak egyetlen csapás nélkül, egy szent nyugalmával figyelve a tenger hullámzásába vesző színes halakat.

Tulum Maja romjai és a Karib tenger

Nem csoda, ha tömve van a strand turistákkal és a szállodák maximum kapacitással üzemelnek egész évben. Ez az oka, hogy én nem itt képzelem el a helyem, ha tengerpartra kívánkozok. Csípem egy, netán két napig, de aztán tovább kell állnom, mert egy leginkább bulizni és szórakozni ide látogató tömeg környezetének energiáival nem kedvelek együtt rezonálni. A turizmus ezen fajtája teljesen kifárasztja az örökös szolgáltatásra ítélt helyszínt. Eredeti, ősi energiái alig érezhetőek a túlterheltség miatt.

Egy argentín származású, de ideiglenesen itt állomásozó csávónál laktunk, aki a Fakundé névre hallgatott és mivel Fakundó jobban ismeri a környéket, kérdezősködésünkre elárulta, hogy a Punta Allen-hez vezető 50 km-es zsákutcában vannak szép strandok, ahová senki nem megy, mert nincs kiépítve hozzá infrastruktúra. Ennyi nekem elég is volt, hogy meggyőzzem Oswaldót, menjünk el egy-két napra kempingezni és, ha nem is a félsziget végén, de valahol félúton keressünk egy üres partot és pihenjünk, lazuljunk, élvezzük a természetet.

Így is lett és másnap elbicajoztunk, Tulumtól 25 km-re délre. Az aszfalt út 10 km után földútra váltott, ami újabb 10 km után nagyon elromlott, így két és fél óra alatt értünk el a térképen kiszemelt partszakaszra. Kezdésnek nagy csalódás érzete jelentkezett, mert a part mindkét irányban telis tele volt szeméttel, amit a tenger köpött ki magából. Hiába volt a hely gyönyörű, a már nem kellő, elhasznált műanyag mindenhol jelen volt megcsúfítva a környéket, nem lehetett két négyzetmétert találni, ahol ne egy kólás, vagy mosószeres flakon, gumipapucs, vagy békauszony lett volna örökre, de minimum 400 évre magára hagyva a Karib tenger pálmafái árnyékában. Olyan szomorúság költözött belém, hogy potyogtak a könnyeim, látva mit teszünk a világgal. Ez a szemét akár a portugál partoktól is jöhetett, Amerikából, vagy Európa belsejéből, hatalmas utat megtéve, épp mindig arra, amerre a víz sodorta. És akkor ott úgy éreztem, eljátszottuk az esélyünket, nem vagyunk képesek egy szebb világ létrehozására. Mert ha most rögtön leállnánk és egyetlen környezetre káros anyag se hagyná el a kezünket, akkor is évszázadokra lenne szükség, mire az elmúlt 50 év szemetét feldolgoznánk a természettel közösen. De lehetetlen már visszafordítani mindezt, főleg úgy, hogy a világ nagyobb része, még csak most kezdi el igazán termelni szemetét, ami mindannyiunk szemete. Amellett hogy minden egyes embernek saját felelősége a fogyasztásából származó hulladék, az országokat irányító kormányok tudnának leghatékonyabban fellépni a szennyezés ellen, mégpedig azzal, hogy betiltják a gyárak műanyag használatát, minden apró haszontalan termék duplán csomagolását. De a szemét is üzlet. És a pénz sokkal fontosabb szerepet tölt be még mindig, mint a józanész használata és a belátás. Szóval a szemétmentes, egészséges világ marad utópia és álom. A realitás az, hogy túl messzire mentünk már és a „nyolc milliárd” ember táplálásához, kényelméhez és szükségletei kielégítéséhez szolgáló sok szart, máshogy nem tudjuk eljuttatni, csakis környezet szennyezéssel. Elméletben simán megoldható lenne, csak szépen el kéne osztani ezt a számot a rendelkezésünkre álló lakható területtel, ahol önfenntartó módon működnének a nagy kolóniák, épp, mint régen is, de lássuk be, ez nem fog bekövetkezni. És nem azért mert nincs rá igény, hanem mert nincs hozzá kellő önfeláldozás és összefogás. Na meg ki vállalná a levezénylését egy ilyen globális műveletnek, miközben egy épp aktuális háború stratégiáján dolgoznak a kapzsi ostobák, hogy mit lehet még megszállni az olajért, vízért, vagy egyéb természeti kincsért.

Néni horgászik békésen egy albatrosz társaságában

De nem okolok senkit sem. Mert a sötétség csak a fény hiánya, ami bármikor készen áll szétterjedni, csak adjuk meg neki az esélyt az ablakok kinyitásával. Az ablak tudatosság és ezért a tudatosság az, amire jelenleg a legnagyobb szükségünk van, hogy megjelenésével magával hozza a jót és szélnek eressze a rosszat. Ki kell szellőztetni a Földön, nyissátok ki ablakaitokat!

A sötétség csak a fény hiánya

Nem kell megvenni, vagy nem kérni hozzá zacskót, a kóla méreg a szervezetnek, mosószerek nélkül is ki lehet tisztítani a ruhát, amire nincs szükség két naponta, petpalackos vizet szívószállal inni óriási butaság és luxus, télen nem kell 25 fokra fűteni a lakást, inkább vegyünk fel egy pulóvert, az is tud kényelmes lenni, meg a vízet sem kell világba folyatni. Ellenben a természetbe minél többet menni, madarakat nézni, avaron lépkedni, kavicsot rugdosni, Mátrában, Bükkben, bármilyen hegyekben friss levegőt lélegezni, kis távokon autó helyett biciklivel közlekedni, vagy akár az egész világot azzal beutazni, nem kell minden nap a hasadat tele tömni, ha nagyon muszáj akkor is csak kevés húst enni, és a többi, és a többi.

FELELŐS VAGY MINDEN TETTEDÉRT, LEGFŐKÉPP EZT KELL ÉSZBEN TARTANI!!!

Cseppnek tűnik a tengerben, de az energia, ami a gondolatban, a szándékban, és a megvalósításban van hatalmas. Gondolj az atomra, mire képes. Csak a kritikus tömeg eléréséig kell keményen dolgozni, utána átbillen a mérleg és futótűzként terjed el egy fenntartható, boldog élet. És ha ez az utolsó dolog, amiben hinni szükséges, hát hiszek benne, amíg csak élek. Nem érdekel, hogy ezért kezdetben bolondnak néznek. Hiszek egy virágzó kor eljövetelében.

Így tértem magamhoz ott a parton és szomorúságomat, negatív „reálisnak vélt” gondolataimat felváltotta az újabb eltökéltség, hogy rajtam márpedig nem fog múlni, kiállok a világért és ezt azzal kezdem, hogy nem hagyom magam elkeseredni, hiába keserves a helyzet. Végtére is az élet szép, bárhonnan is nézem. A sok szemét maximum minket embereket fog ellehetetleníteni itt a Földön és, ha mi már nem leszünk, a bolygó röpke pár ezer év alatt újra virulni fog és mi ez a szám az örökkévalósághoz képest? De ettől függetlenül mindent megteszek, ami csak tőlem telik, fizikai és lelki síkon egyaránt, lokálisan és globálisan, bármerre is járjak a világban.

Maradj jelen

Szeretettel , Szalag

Chetumal

2018. Február 14.

39.000 km