A meghajlított egyenes

Előszó

Nem jönnek a szavak. Izgatottságom, hogy hamarosan újra láthatom a barátaimat, családomat, pihenhetek a saját ágyamban egy szóval karnyújtásnyira lesz minden, ami három éve nincs jelen az életemben, a szokottnál is koncentráltabb figyelmet igényel tőlem. Nem szeretném ezt az utolsó szakaszt sem mással tölteni, mint az úton léttel és annak teljes átélésével. Talán ennek a bejegyzésnek az írásához kezdtem neki eddig a legnehezebben, de már az ötödik sort írom és tudom, hogy hamarosan magával fog ragadni az ezen tevékenységhez tartozó világ is, amiben szintén nagyon szeretek időzni. Mint minden ez is tettre késztet, éberségre ösztönöz, mert akárhogy is, nélkülem nem lehetek magam. Úgyhogy, most bezárkózok Oswaldo régi szobájába, amit az utolsó Dél-Amerikában töltött napokra kaptam kölcsön és a szavakon keresztül elindulok hozzátok, utoljára az útról, megelőzve fizikai érkezésemet.

Ebben a részben olyan élményeimről is beszámolok, amiket páran talán nehezen fogtok megemészteni, de a nyíltság a legfelszabadítóbb és e történetek által esetleg mások is közelebb kerülhetnek mindenkori önmagukhoz.

Herczeg Lacibá emlékére!

Az esszencia

Egy nagyon kedves barátommal hosszasan beszélgettem telefonon pár órával ezelőtt arról, hogy mi a siker, miután ő is és én is, bár teljesen különböző területen, de sikeresnek tekintjük magunkat. A felhozott példák ugyan oda vezettek vissza, bárkiről, vagy bármiről is volt szó. Ezt már megfigyeltem máskor is, vagy ha egészen pontos akarok lenni, ezt látom mindenben. Az élet esszenciája, aminek felismerését sok-sok évnyi, kezdetben hittel táplált keresés előzött meg, hogy tapasztalattal alátámasztott meggyőződéssé érjen bennem. A meggyőződés pedig az, hogy a „megérkezés” tökéletesen arra a pontra esik, ami a kiindulás volt. És ez a pont Én vagyok, neked pedig Te. Mint ahogy a hernyó levedli bábját, hogy pillangóvá válhasson, úgy töltünk be mi is egy kört az énből, Énné válásunk alatt. A pillangó már akkor is pillangó volt, amikor még be volt „börtönözve” magába, csak épp hernyónak hívták. Ám a kiszabadulás után ugyanaz repül az égbolton, mint aki előtte a földön kúszott. És repülni sokkal jobb, mert az is a szemünk elé tárul, amit addig nem láttunk. Egy másik dimenzió. Ennél nincsen fontosabb, mert az ebből a pontból induló járat közvetlen, bárhova eljuthatunk vele átszállás nélkül. Az utazásom is folyton erről szól, mint ahogy az írásaim is, de ha még mindig olvasod őket, valószínű nem untatlak vele és szereted a pillangókat. Ezért szeretném ezt a gondolatot globális méretben is érzékeltetni, hogyan is zajlik mindez az evolúcióban. Mivel egy új kor küszöbén áll az emberiség ezt érdemes lehet tudni. A következő sorok úgy is hangozhatnak, mint egy mese, ám ez a valóság.

Indulás és megérkezés

A kezdetek kezdetével kezdem, de csak a Föld életének szempontjából, nem az egész univerzuméból, bár minden bizonnyal ott sem más a helyzet. Szóval az élet megjelenésével a Földön megjelent az energiák formává válása is. Kezdetben csak néhány létforma indult útjára, nem a most megtalálható összes élőlény bukkant fel egyszerre. De ezzel semmi újat nem mondtam eddig. Viszont fontos innen kiindulni, úgyhogy ezt, csak mint emlékeztetőt jegyzem meg.

Forma

Szépen lassan bontakozott ki a hely, amit jelenleg az otthonunknak tekintünk, egyik állapotról a másikra. Épp úgy, mint amikor az altató tél tavaszra fordul, és a földbe megérkezik a hívó szó, megindítva a magokat a nap felé, a fák törzseit nedvekkel tölti fel, akik duzzadó életerejükben észrevétlen kezdik kiszúrni vastag kérgeiket, hogy ágakat és rügyeket növesszenek. Senki nem látta még növekedni az ágakat, sem a rügyeket, egyszerre mégis ott pompáznak az egészséget kürtölve szerte a világnak néma jelenlétükkel. Így jött létre az emberi faj is, ugyan ennek a mesteri alkotásnak eredményeképp, mint a bolygó csúcs mechanizmusa. Ekkor még nem volt tudatosság, sem ego, vagy gondolkozás. Egység volt csak, a természettel és a mindenséggel. Majd az evolúció tulajdonságából adódóan, mint egy következő állomás megszólalt valami az ösztönlények fejében. A hangok jelekké alakultak, a jelek iránnyá, az irány pedig a nyelv kialakulásához és általa az addigitól egy kifinomultabb kommunikáció képességéhez vezettek. Vajon milyen és mi lehetett az első, szájat tudatosan elhagyó szó, amit egy másik lényhez tartozó fül megértett? Szerintem megdöbbentő és egyben elképesztően izgalmas. Ha fogadni kéne, azt mondanám a szó az „én” volt, vagy talán az „izé”. 🙂

 Az értelem tehát megmutatkozott. Hatalmas lépés fajunk fejlődésében. A következő állomással viszont ténylegesen elindult a lavina. Felismerve képességeit, magára ébredt az emberi faj, ami automatikusan elkülönített minket más fajoktól. A szeparációval pedig megszületett az ego, azaz az énkép, hogy elindulhasson az emberiség evolúciójában nélkülönözhetetlen szerepet betöltő évmilliós pályafutásán.

Ám általa megszűnt az egység és az ösztönös kommunikáció azzal, aki előhívja a magokat a földből és a rügyekkel kiszúratja a fák kérgét. A paradicsomot ketchup-pá tapostuk és hagytuk elfolyni.

Elfordulás, az ego megszületése

Évmilliókba telt mire eljutottunk a következő lényeges ponthoz. Ez a mai kor, az ébredés kora, a most jelentőségének felismerése. Ez előtt is voltak kivételes emberek, Buddha, Jézus, és még páran, akik meghaladták koruk masszává olvadt áramlását, amiből kilátva felismerték, hogy ideje irányt váltani a gondolkodásban. Mindenki emlékszik rájuk évezredek múltán is, míg paradox módon, nekik sikerült magukról, vagyis az egójukról megfeledkezni; „tagadd meg önmagad”. Tanításuk ebben rejlik, de jelentőségének mélységébe a mai napig is csak kevesen látnak bele, bár valami elkezdődött és egyre intenzívebbé válik. Ez az elme tudatosságának ébredése, ami elme már nem önmagával azonosul, hanem azzal, aki észleli a tevékenységét. Csakis az emberi faj képes erre, „alacsonyabb” szinteken nincs énbeli elkülönülés, de még énkép sem. Egyik állat, vagy növény sem tudja, hogy ő van, csak mi emberek.

De vanságunkat egy kisiklott pályán kezdtük el azonosítani, a fizikai valónkkal. Ez nagyon hosszú ideig így zajlott és még mindig nincs vége, nézd csak meg például egy ország felépítését, társadalmát, vagy az üvegfalú konditermeket megtöltő félmeztelen felsőtesteket. Eközben a háttérben változatlanul ténykedő Mester, mit sem változtatva stratégiáján, épp úgy jelen volt és van, mint még mielőtt a szó fület ért volna és biztosít minket oltalmazó létével.

Tudatosságunk segítségével és az ego halkulásával újra meghallhatjuk ezt. Amint megtörtént az első igazi újra kapcsolódás felismerjük kincset érő tárgyát, amiről jó időre megfeledkeztünk. Innen már nincs visszaút! Rohamosan görbülni kezd az egyenes, hogy nemsokára két vége összeérjen, betöltve földi értelemben kiszabott evolúciós körünket. Visszatérésünk gyümölcse maga a tapasztalás és a tudatosság értékének teljes felismerése. Az egész kalamajkára pedig azért volt szükség, mert ahogy egy egykoron „tulajdonunkat” képező tárgy hiányára is csak akkor eszmélünk rá igazán, amikor már nincs többé „birtokunkban”. Visszaszerzésével azonban a felé irányult figyelmünk soha többé nem fog lankadni. Az isteni terv pedig végtelen nagyvonalúságának köszönhetően bármikor készen áll visszaadni magát minden belőle keletkezőnek.

Szóval szép dolog a hit és rendkívül fontos is. A hit az út, amin lenni nagyon jó, de valamikor meg kell érkeznünk, hiszen semmi sem tart örökké. Az örökké túl sok idő lenne vagy, ha nem időben, hanem tapasztalásban akarjuk mérni, akkor jóval több tapasztalást hordoz, mint amire szükségünk van ahhoz, hogy ezen a pályán célba érjünk. Célba a tudáshoz, ami bizonyosságot, más szóval ismeretet jelent. Ismerni valamit pedig, vagy csak hinni, hogy ismerjük akkora különbség, mint álmodozni a nagy utazásról, vagy tényleg úton lenni.

A hit akármennyire is erős, kétely leselkedik rá, a tudás viszont minden kétséget kizár. Sokan szeretnek álmodozni, mert úgy nem kell szembenézni a félelmekkel, amiket az elme olyan gondosan kitalált. „Ne csináld, mert bajod eshet, csalódni fogsz, nem nekem való, vagy úgysem sikerül”, csak hogy párat említsek, a legklasszikusabbak közül. Ismerősen hangzanak ugye? De mindezek csakis az elmében léteznek, a valóság nem ismer félelmet, vagy bukást. Ezért én azt mondom tettek nélkül álmodozni veszélyes! Mert ha nem éljük ki álmodozásunk tárgyát, ami mint egy belső késztetés folyton ott karattyol agyunk egyik múzeumként használt részében, üres mező marad nyomában a számunkra szükséges tapasztalás tankönyvében. Az ebben a formában töltött élet pedig véges és eljön az idő, amikor kivétel nélkül le kell vessük bábunkat. Kérdés, hogy e bábot már a repülésre felkészült pillangó hagyja e majd el? Olyannal még nem találkoztam, aki megbánta volna, hogy elkezdte kitölteni üres lapjait, még ha nem is azok kerültek a könyvbe, amit az álmaiban látott, olyanról viszont gyakran hallani, aki megbánta, hogy nem kezdte el. Sosem azt bánjuk, amit megtettünk, hanem amit nem.

Sokféle különböző módszer létezik fejlődésünk segítésére. Könyvek, ismerősök, ismerősök ismerősei, yoga, meditáció, stb., de ezek is megint csak ugyan oda vezethetők vissza. El kell kezdeni és hinni a sikerben. Az egyel magasabb szinten lévő bizonyosság pedig, hogy képesek vagyunk rá, akkor fog bekövetkezni, amikor sikerült. Csak az első ilyen élményig kell extra hitet használni, amint elértük, az addig lehetőségeink felé támasztott kétely szertefoszlik.  Nagy valószínűséggel történni fognak kisebb-nagyobb „kudarcok”, de azok is csak azt a célt szolgálják, hogy kihozzák belőlünk rejtett értékeinket, mint pl. a türelmet, kitartást, elfogadás, de nem beletörődés. Úgyhogy gyerünk, álljunk fel barátaim és vegyük ki tudatosan a részünket az új világ megalkotásában azzal, hogy elkezdjük a sajátunkat tudatosan élni. Akinek pedig furán hangzik ez az egész új világ megnevezés, az csak abba gondoljon bele, hogy a mostani is új világ az ókor szemszögéből tekintve, de még a 90-es évekéből is. A fejlődés csírája az előre látásban érzi a legjobban magát és növekszik a leggyorsabban.

Kartagéna

Másfél órás repülést követően simán landolt velünk a gép észak-Kolumbiában, a szép Kartagénában. Hamar összecsavaroztuk a bicajokat, a kerekek és táskák helyükre kerültek, jöhetett az első dél-amerikai ebéd. Alig pár sarokra ért a felismerés, hogy kajával nem leszünk gondban itt sem. Bár testalkatom nem árulja el, de amikor úton vagyok egy átlagos embertől két-két és félszer többet eszek. Ez csak akkor csökken, ha vagy megállok, vagy nagyon drága országban utazok épp. Ebben az esetben viszont egyikről sem beszélhetünk, úgyhogy egy nagyon fontos kritérium máris ki volt pipálva. Hamarosan teli hassal ugrottunk fejest ebbe a híres kolumbiai városba, ahol csak egy éjszakát töltöttünk.

Távolodva a sok embertől, autóktól, zsivajtól és rossz levegőtől, a természetben minden lelassul anélkül, hogy magunk kéne a fékre lépjünk. Nagyon érdekesnek találom és roppant szórakoztató is számomra, ahogy bicajozás közben lassan változik a táj és vele a növényzet.

Bámulatba ejtő a teremtés korlátlan változatossága. Rögtön feltűntek az új színek és formák a domborzatban és abban, ahogy azt benépesítik a növények és az állatok.

A végeláthatatlan pampák füvei, fái, bokrai és virágai bár nagyon nem mozdultak, mégis ügy tűnt, színes táncukkal tű éles valóságot jelenítenek meg számomra. A látképbe kerítések és azokon túl ezernyi legelésző marha sárgás-barnás, szürkés-fehér pontokként olvadtak bele a dús, üde-zöld növényzettel egyetemben.

Az kerekeink alatt gördülő út épp csak, mint egy nagy projektnél az irodai papírmunka, asszisztált e szépség megéléséhez.

Pásztoráéknál

Kolumbiai első hosszabb megállónk a semmiből hullott az ölünkbe. Csak egy éjszakára kértünk menedéket a Karib tenger mellett húzódó, keskeny út szélénél szinte észrevétlenül szürkületbe tűnő templomnál. Amikor a kapuban álló hölgynek mondtuk, hogy a „főnökkel” szeretnénk beszélni, meglepetésünkre egy másik hölgy lépett hozzánk a hívásra. Ő és férje voltak közösen pásztorai a kis templomocskának és bár erőteljes, karizmatikus karaktere egyből érezhető volt, igent mondott menedék kérésünkre. Az ilyenkor szokásos ismerkedés egyre barátibbra fordult és egy órán belül, a kezdetben sátrazásnak induló felajánlás helyett a hely egyik vendégszobájába vezettek és vacsorát is felszolgáltak. Közben a kert végében a Karib tenger hullámai morajlottak szüntelen, a naplementét követő éjszaka csöndjében.

Naplemente Pasztoráék strandjáról

Öt nap múlva még mindig ott voltunk, ami lehetett volna akár egy hónap is, annyira marasztaltak házigazdáink. Ezalatt részt vettünk elég bizarr egyházi eseményeken is, ahol a résztvevők eksztázisig fokozódó hangos hallelujái többször elérték a fülsüketítő küszöböt, de végül nem szenvedtem maradandó károsodást. Ettől a pár őrült órától eltekintve, ami háromszor ismétlődött meg ottlétük alatt, nagyon kellemes időszakot éltem meg.

Pásztora szárnyai alatt

Egyik rendezvényre Pásztor, a férj vitt el minket, mert vendégszerepeltek a szomszédos falu templománál. A szállító eszköz egy motor volt, ami mögé egy kétkerekű kocsit fogtak. A kocsira piros kerti műanyag székeket raktak, amiben hárman foglaltunk helyet, de úgy, hogy a pásztor és a mögötte utazó ötödik személy alsó fele volt a vonóhorog és a kocsi fogóján ülve száguldoztak velünk a faluba vezető hepehupás földúton. A szürreális valóságtól vonyítva nevettünk a kolumbiai éjszakában, felváltva kiáltozva a pásztor fiával, hogy „Pastor loco, Pastor Valentino Rossi”, ő meg csak húzta a gázt, néha hátrafordulva felénk. Arcán szigorú, de egyben pajkos vigyor pedig ilyenkor elárulta, hogy neki is tetszik a műsor. Az ugyanígy zajló visszaút előtt zsebbibliájából még elmondta az egybegyűlteknek aznapi prédikációját, de szerintem ő is sokkal jobban élvezte az őrült motorozást…

Pastor loco 🙂

Oswaldónak, El Salvador óta nem múló vese fájdalmaira is fény derült. Egyik nap Pastora elvitte ultrahangra, ami két apró követ mutatott ki. Egy hetes megállásunknak ez is oka volt, de az intenzív vízkúrának köszönhetően útitársam három nap alatt megszabadult nem túl kellemes albérlőitől. Amúgy becsületére váljék, hogy így tekert le vagy 2500 km-t, amíg El Salvadorból ide értünk. Kemény csávó az egyszer biztos, meg egyben önfejű is, hogy eddig szenvedett. Pastora, Pastor és a srácok tudom megkönnyezték távozásunkat, de ez már csak ilyen, aki úton van, az úton van. Azonban emlékük örökké elkísérnek, bármerre is forduljon velünk a kormány.

Álruhába öltözött angyalok

Így hát folytatódott a kalandozás, fogytak a kifogyhatatlan kilométerek a csodás tájakon. Tervünk szerint ameddig lehetett a partot szerettük volna követni és csak közvetlenül Medellin előtt az Andok magasan meredő vonulatai közé keveredni. Letértünk tehát a Panamericanról Turbo felé északnak. Ezen  döntésünket követő második éjszakán egy csínos kis faluban keresgéltünk sátorhelyet és kérdezősködtünk a helyiektől a biztonság felől. Mindenki egyöntetűen pozitívan vélekedett, mégis fura, bizalmatlan érzések mutatkoztak bennem. Már megtaláltuk sátor helyünket, de még mielőtt letáboroztunk volna internetet kerestünk, hogy előző blog bejegyzésemet kiposztoljam. Útban a falu egyetlen szállodájához beugrottam boltba venni pár apróságot, de három perc elteltével már újra Oswaldo közelében voltam, aki nekem háttal, egy sráccal beszélgetett. Mikor megfordult az arcán addig ismeretlen tekintetet véltem felfedezni. Intettem neki hogy induljunk, mire odatekert mellém, viszont rögtön meg is állt.

• Mi a pálya? – kérdeztem tőle.
• Az van, hogy ez a csávó, akivel az előbb beszélgettem pénzt akar tőlünk. Azt mondja ő valami gerilla csoport tagja.

Ránéztem a minket figyelő formára, miközben kérdeztem Oswaldótól;

• mennyit akar?
• 20.000 pesot. (8 dollár)

Furcsállottam a dolgot, hiszen ez nem egy nagy összeg, ezért nem is vettem komolyan, úgyhogy mondtam társamnak, ne foglalkozzon vele, menjünk! Ezzel a lendülettel már tekertünk is el onnan. Amikor a szálloda kocsibejárójához értünk második kérdésünk az internet jelszó után az volt, hogy az előbbi „incidens-t” mennyire kell komolyan venni, tudnak e bármilyen gerilla működéséről a faluban. Ők is azt mondták nincs miért aggódnunk, de az a furcsa tompa sötétség változatlanul fel-fel tűnt érzéseim között. Közben elkezdett esni az eső, mi meg kint voltunk végig a kapuban. A net folyton szakadozott és csak negyedik nekifutásra sikerült kitennem a posztot. A telefonomat bámultam, hogy minden rendben van e, mikor egy kéz hirtelen elvette tőlem a kütyüt. Nagyon meglepődtem, és ahogy a másodperc töredéke alatt szememmel követtem a távolodó telefonom, egy mérges, kellemetlen tekintettel találkozott az enyém. Szemöldököm összerándult a képre és reflexszerűen nyúltam eltulajdonított eszközömért, mire kiabálás kezdődött. Újabb töredék másodpercekkel később a szélesebbre nyílt fókuszom terébe került öt másik alak, köztük a 20.000 pesot kérő is. Közülük ketten Oswaldót lökdösték a kapun belülre, a többiek pedig a telefonom felé indulásomat állították meg hirtelen, ingjük alól előrántott és rögtön csőre töltött fegyverekkel, aminek teljesen olyan volt a hangja, mint a filmeken. Még két pillanat és már mindketten arccal a falhoz állítva, négy fegyveressel a hátunkban kezdtem felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik velünk. Feltartott kézzel, ball vállam felett hátra néztem és láttam, ahogy az, aki a telefont kikapta a kezemből, megfogja a bringámat és tolni kezdi. Egy pillanat alatt hasított belém a gondolat, hogy ennyi, mindennek búcsút inthetek. A hordozható winchesteremre gondoltam leginkább, rajta az elmúlt több mint egy év összes fényképével és videó felvételével. Egyáltalán nem volt idő megijedni, vagy félni, csakis arra emlékszem, hogy nagyon, de nagyon sajnáltam azokat a felvételeket. Valamit tenni szerettem volna, de totálisan reménytelennek tűnt a helyzet, hisz még mindig ott álltunk társammal egymás mellett, esőtől áztatva, feltartott kézzel, arccal a falnak, pisztolyok a hátunknak szegezve.

…

Aztán egy halvány reménysugár ragyogott fel, mert az ember megállt bringámmal és visszatámasztotta helyére. Egyik társa segítségére sietett és a táskákat kezdték vadul nyitogatni. Minket a faltól elhúztak és a földre ültettek, egymástól elválasztva. Három-három ember kezdett el külön kérdezgetni, hogy mit csinálunk erre, kinek írtam a telefonomról? Én csekély spanyol tudásommal próbáltam értelmesen, higgadtan, de száraz torokkal elmagyarázni, hogy biciklizünk erre-arra a világban. Itt egy ostoba helyzet kezdődött, mert nem hitték el, hogy nem beszélek spanyolul, mivel tudták, hogy a boltban nemrég ezen a nyelven szólaltam meg és kértem pár dolgot. Oswaldóhoz fordultam segítségül, hogy beszéljen már velük, de őt is épp úgy faggatták mint engem, csak legalább ő tudott válaszolni. Nagy nehezen már kezdtek hinni nekünk, amikor is a szanaszét pakolt cuccaim közül előkerült a fényképezőm, amiből azonnal kivették a memóriakártyát. Látszólag nagyon megörültek a zsákmánynak!  Ez volt a pillanat, amikor megértettem mi is történik itt most pontosan. Ezek nem akarnak kirabolni minket, hisz már rég leléphettek volna mindenünkkel. Ezek félnek tőlünk! Felismerve a helyzetet rögtön kezdtem ismételgetni, hogy adják vissza a telefonom, had segítsek megmutatni a hitelességünkre bizonyítékul szolgáló fényképeket. Hálistennek megértették és ideadták a telefont, amin szemük előtt már pörgettem is a sok-sok képet, amit addig a világban lőttem. Érezhetően enyhült a feszültség, úgyhogy gondoltam eljött az egy fokkal magabiztosabb fellépés ideje és kértem a kamerába is tegyék vissza a memóriakártyát, hogy láthassák, mi nem azok vagyunk, akiknek hisznek. Mert akkor már egészen bizonyos volt, hogy azt hiszik, egy másik gerilla banda tagjai vagyunk, vagy rendőrök és fotókat készítve kémkedünk utánuk. A fegyverek is visszakerültek az ing alá, meg a kártya is a fényképezőmbe, így sikerült azt is megmutatni nekik, hogy a faluban egyetlen képet sem készítettem, nincs mitől tartaniuk. Mikor a gépet bekapcsoltam úgy ugrottak el előle, mint az ősemberek az első tűztől, pedig lefelé volt fordítva a lencse, rajta a kupakkal. Nem mindenki lehet model gondoltam magamban, akkor már stabilnak érezve a helyzetet. (úgyhogy erről a történetről nem lesz fotó…:) )

• Mira, mira!

Mondogattam és mutattam a gép kijelzőjét, mire óvatos kíváncsisággal sonfordáltak vissza körém. Tetszett nekik, amit láttak, na gondolom nem azért, mert kifinomult szépérzékük vezette őket, hanem mert egyik kép sem volt ismerős nekik, így rövidesen már saját magunk, szabadon pakolhattunk vissza a táskákba a főnök száját elhagyó két „rapido” elhangzása közben. Hiánytalan felszereléssel távozhattunk és még egy fillérünkhöz sem nyúltak, de azt meghagyták, hogy első és utolsó alkalom, ha netán lesz legközelebb, nem így végezzük. Tíz perc lehetett az egész jelenet, miközben az, akitől még a legelején a jelszót kértük a nethez, mindvégig ott ült a helyén, mert ő volt ennek a gerilla csoportnak a vezetője…

A falu széléig két motorral kísértek el és kikötötték, hogy nem mehetünk tovább amerre terveztük, vissza kell forduljunk ahonnan jöttünk. Mindez idáig elkerült az ijedtség, de amikor az utolsó kereszteződésben a vaksötét útra pillantottam, majd vissza kísérőinkre elfogott a kétely. Úgy öt hosszú percig azt gondoltam, csak azért nem ott raboltak ki minket a hotelnél, mert a nyílt kapun keresztül az utcáról többen is látták mi zajlik. Ezért a szemtanúk elkerülése végett inkább kivezetnek a faluból és a sötétségbe vesző országúton intézik el a piszkos munkát. Fejemben ezzel a gondolattal és a mögöttünk berregő motorok lámpafényében biciklizni meglehetősen érdekes élmény volt. Lelki békémhez fordulva, mindent ráhagytam a sorsra, legyen, ahogy lennie kell.

Itt most elnézést kérek mindazoktól, akik közel állnak hozzám és felkavarták őket ezek a sorok, de mindezt azért írtam le, hogy láthatóvá váljon, bár adódhatnak elkerülhetetlen, meleg helyzetek, a létezés lényegén semmit sem változtatnak. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy hazárdíroztunk, vagy meggondolatlanok lettünk volna, mindössze tettük, amit eddig is. Utaztunk hitünk szerint, hogy az utazásból származó összes lehetséges tapasztalást átélhessük és általa teljesedjük. Nem tudom semmivel átadni azt, amit érzek, nem tudom eljuttatni senkihez belső indíttatásom lényegét, csak annyit tudok mondani, hogy mindig, minden rendben volt, van és lesz.

Úgy másfél kilométert tekerhettünk, amikor már csak kettőnk bicajának zaja és fojtott lélegzetünk hallatszott a fekete éjszakában, a motorok reflektorjai nem követtek tovább. Az első lehetőségnél letértünk az útról és az éjszakát egy félig kész nádtető alatt töltöttük.

A rejtekhely

Másnap lestoppoltunk egy teherautót, amivel visszajutottunk a Panamericanra. Az ezt követő napokban minden gyanús volt. Amennyire lehetett felkészülve vártunk egy esetleges újabb támadást, mert a vidék, amin át kellett haladnunk egyáltalán nem keltett biztonságos érzetet. És nem csak képzelődtünk a nemrég átélt élmények hatása miatt. Több figyelmeztetést is kaptunk helyiektől, kis településeken, ahol épp csak egy gyors ebédre álltunk meg, hogy jobb, ha hamar tovább indulunk, mert már kérdezősködnek utánunk.

Veszélyes!

Nagyon érdekes volt úgy létezni, hogy sehol nem éreztem magam biztonságban, de ez az érzés mégsem járt félelemmel egyáltalán. Egyszerűen csak a tőlem telhető legtöbb éberséget vittem minden percembe, órámba, napomba, amivel úgy érzem, újabb szintre kerültem a fejlődésemben. Tehát minden, ami történt végtére is a segítségemre volt ismét, csak különös álruhában mutatkozott.

Irány az Andok

Csakis sötétedéskor álltunk meg előre kiszámítva érkezésünket egyes városok templomaihoz, és az egyiknél magával Jézussal osztoztunk a vendégszobán.

Így értük el az Andok vonulatát, vele Antioquiát, ahol újra visszaváltott minden a megszokottra. A hegyek békésen törtek a magasba, a trópusi meleg, hűvösre váltott én pedig változatlanul ámultam a természet varázslatos szépségén. Amellett hogy az Andok nem könnyű bringás terep, hiszen naponta másztunk átlag 1500 métert, egy zsonglőr ügyességével nyűgöztt le a táj.

fotó galéria 15 képpel a kolumbiai Andokból

 

Sokan utaznak errefelé, több különleges emberrel is találkoztunk, akik közül talán a legkülönlegesebb egy bolíviai – argentin fiatal csaj páros volt. Ritkán látni ilyen eredeti személyiségeket.

De találkoztunk vitorlával felszerelt triciklisekkel és őrült fiú trióval is, akik gyalog indultak neki Dél-Amerikának egy kiskutyával…

Egyik lejtőn lefelé gurulva alig hittem a szememnek és bár nagyon éveztem a vágtát, meg kellett álljak, hogy közelebbről megvizsgáljam,  jól  látok e. De jól láttam, mert egy ember, teli zsák kávébabbal a vállán igyekezett az út szélén egyenesen előre, mitha csak a hegyallja fesztiválra tartana az öreg Gyuszibá koncertjére.

Az éjszakákat felváltva töltöttük, hol sátorban, hol tűzoltóságokon, ahol többnyire mindig szeretettel fogadtak.

Monsenior Madagaszkár

Popayan előtt úgy húsz kilométerrel egy benzinkútnál ismerkedtünk meg Johannal, a madagaszkári vanília exportőrrel, aki a következő egy hónapra csapódott hozzánk és érdekes személyiségével újabb színt hozott az utazásba.

Santa Martából indult el biciklivel, egyetlen kis hátizsákkal, ami egy gumibelsővel volt a bringája csomagtartójára erősítve. Egy hirtelen ötlettől vezérelve döntött úgy, hogy ha már technikai okok miatt nem tud egy kiszemelt vulkánt megmászni, vesz egy montainbike-ot és elteker vele Limába. A szabadmerülő búvár és négyszeres ironman két hónapra jött Dél-Amerikába, amiből egy már eltelt. Sok helyen járt már a világban, többek között az Everest alaptáboráig is feljutott 2008-ban, amikor még nem szállták meg az útvonalat a gazdag turisták.

Johann, a vaníllia exportőr barátunk

Az első napokban a beszélgetéseink főként a vaníliára irányultak, mert mint kiderült, nagyon spéci árúról van szó. Egy orchidea fajta terméseként látja meg a napvilágot a szivar alakú, zöld cucc, amit aztán hosszas és bonyolult eljárással tesznek azzá, amit a világ egy nagyon közkedvelt ízként ismer. A kész vaníliának 5 éve az egekbe szökött az ára ezért hatalmas üzlet van benne. Kilójáért akár hatszáz dollárt is elkérhetnek az értékesítők. Ám mint mindennek, amiben sok pénz van, ennek az üzletágnak is vannak árnyoldalai. Johann élete hasonlít egy kokain báróéra, eltekintve attól, hogy teljesen legális a vaníliával való kereskedés. Viszont rengeteg stresszel jár kézben tartani a világ vanília szállítmányának 1%-át, ami évi húsz tonnát jelent…:O Kétszáz ember dolgozik neki egy igencsak kezdetlegesen felszerelt madagaszkári telepen, ahová több ízben próbáltak már betörni és lopni a készletből. A dolgozók is megpróbálnak mindenféle módszerrel kicsempészni egy-két rúd vaníliát, aminek ára egy napi keresetüknek felel meg. Madagaszkár földrajzi fekvése és harmadik világbeli alulfejlettsége miatt magánrepülőkkel szállítják a rakományt, ami pontosan úgy néz ki fényképről, mint az a barna csomagokban felhalmozott narkó, amit épp Kolumbiából az Egyesült Államokba csempésznek a Pablo Escobar filmekben.

Mivel Johannak pár polón, egy váltás nadrágon, cipőn és esőkabáton kívül nem volt más felszerelése, motelekben vagy szállodákban szállt meg. Felajánlására, hogy fedezi a költségeket, mi is vele tartottunk és az utazásom alatt először tapasztalhattam meg, milyen nem törődni a szállás intézésével, hanem egyszerűen csak betérni az első vendégházba, ha elérkezettnek látjuk rá az időt. Mindig sikerült kialkudnunk egy kétágyas szobát hármunknak felár nélkül és Oswaldóval felváltva aludtunk a földön, saját matracunkon. Ez a fajta „könnyű, luxus” utazás egészen más, de örülök, hogy nem így telt az elmúlt három évem.

Az agydoki és Pasto

Az ekvádori határ előtti utolsó nagyvároshoz, Pastohoz közeledve egy újabb érdekes találkozással ajándékozott meg az élet. Oswaldo egy étterembe ment, hogy onnan hívja fel egyik ismerősünket, ahol egy asztalnál ülő, közép korú pár, látva bringás ruháját, kérdezgetni kezdte mi járatban errefelé? A rövid párbeszéd egy ebédmeghívással vált hosszabbá. Asztalukhoz invitáltak mindkettőnket, mert nagyon tetszett nekik a történetünk és többet szerettek volna hallani. Johann ekkor már Pastoban volt és ott várt ránk. Hamar kiderült, hogy Pablo Kolumbia egyik nagytekintélyű agysebésze és fő osztályvezetője egy neurológiai intézetnek. Emellett, amikor nem agyakban turkál szikéjével, sokat utazik és hegyi bringázik.

Pablo az agysebész

A finom ebéd alatt párjával Ximenával felajánloták, hogy ha beérünk Pastoba, Ximena családjánál nyugodtan megszállhatunk. Így hullott ismét ölünkbe egy öt napos megálló, családi hangulattal megspékelve.

Ximena, Doc, Oswaldo, én

Leginkább pihentünk, de persze emellett rövidebb kirándulást is tettünk a család egyik tagjának telkén, valamint egy közeli inka faluban, ahol csónakokkal lehet közlekedni.

Innen már csak két nap távolságra volt Ekvádor. Kis kitérővel meglátogattunk egy völgyben épült kastélytemplomot.

Venezualában jelenleg polgárháború van ezért tízezrek hagyják el az összeomlás szélén álló országban lévő otthonaikat, hogy más dél-amerikai országban kezdjenek új életet. Legtöbben Peruba igyekeznek, Kolumbián és Ekvádoron keresztül. A határon rostokló tömeg nem kecsegtetett gyors átkeléssel, viszont mivel Oswaldónak ekvádori útlevele is van, sikerült zöldlámpát kapnunk és mindössze két órás ügyintézést követően beléphettünk neki otthonát, nekem az út során 32. országot jelentő Ekvádorba.

Fő a jókedv!

Ekvádor

Első esténket máris egy autentikus ekvádori emberke otthonában töltöttük. Mikor befutottunk a bunker szerű, ám kellemes energiákkal bélelt házhoz, a lakóit a konyhaasztalnál találtuk, néhány vendég társaságában és nagyon jó hangulatban. Miután megvacsoráztunk a házigazda mindenkit a „nappaliba” terelt és egy fa bőröndből mindenféle pánsípot, meg egyéb hangszereket húzott elő. Egy gitáros kísérte az elképesztően laza műsort, amit én csak egy sámán ceremóniája és egy cirkuszi artista előadásának ötvözetéhez tudnék hasonlítani. Micsoda élmény volt így megérkezni Ekvádorba, jhaaahj!

Hol máshol fordulhatna csak az elő, mint dél-amerikában, hogy a fő út egyik sávját néhány városban babszárítására használják. Ez nagyon sokat elárul a latino kultúráról. Mindenkire rábízom, hogy ezt milyen mélyen érzi át, segítségül itt a bizonyíték. 🙂

Már jó ideje minden nap eleredt pár órára az eső és szinte folyamatosan be volt borulva az ég alja. Az Andok állítólag mindig ilyen, amit én nem tudhatok, hiszen alig két hete ismertük csak egymást, amit viszont tudok, hogy egy sima szakasza sincs.

Mindig várható volt egy nagy zuhé

Folyton le és föl, 2000 és 4000 méter között minden nap. Nem hiába nyert az idei Giron hegyi szakaszt az ekvádori versenyző. Szóval elkönyveltem magamban, hogy ez ilyen lesz egy darabig, combos mulatság.

Tervünkben szerepelt, hogy megmásszuk a Cotopaxit, ami a világ harmadik legmagasabb aktív vulkánja. Johann előre is ment az alaptáborig, de végül a kedvezőtlen időjárás miatt visszafordult és minket is értesített, hogy ez a program sajnos most elmarad, találkozzunk máshol. Csak az útról láttuk az óriás kúpot , amikor a felhők egy kis időre szétnyíltak előtte.

A vulkánok országútja

Úgyhogy helyette célba vettük Quilotoát, ami szintén egy vulkán, de már rég nem pöfékel semmit az égbe, mert egy csodálatos lagúna tömte el a kráterét, aminek átmérője 11 km. Ezen túráztunk szépen végig, közben pedig alig találkoztunk másokkal.

Fotó galéria 15 képpel a Quilotoáról

 

Ekvádor telis tele van különleges helyekkel. Kapásból egy kis országról van szó, de minden van itt, ami egy utazónak felborzolhatja a fantáziáját. Ha az életben még egyszer a világnak ezen részére sodródnék, tuti hogy Ekvádorba jönnék. Közel sem tudtam megnézni mindent, amit tartogat.

Az Amazonas

Két nap múlva keletnek fordultunk és legurultunk az Andokból az Amazonasz vidékére. Itt aztán még többet esett az eső, de az előrejelzés azt mutatta, hamarosan látni fogjuk a Napot. Tena városát szemeltük ki, mint központot, hogy onnan indulva nézzünk szét a környéken. Sok bennszülött kolónia él errefelé, ahová feltétlenül szerettem volna látogatást tenni. A vegetáció elképesztően sűrű a hatalmas fák között állandó a ködképződés.

Annyi víz van errefelé, amennyivel még soha nem találkoztam, rendszeresen földcsuszamlásokat okozva…

Uuupsz….

A hegyekből mindenfelé vízesések zuhannak alá, hogy széles folyóként folytassák tovább útjukat.

Az Amazonasról köztudott, hogy elég spirituális hely. Nem szeretem ezt a szót használni, mert valami különlegességet feltételez, holott pont az ellenkezője áll e szó értelme mögött. Csak azért tűnik sokak számára különlegesnek a spiritualitás, mert olyan sokáig éltünk nélküle, lásd az írás elején található gondolatokat. Számomra a spiritualitás nem más, mint a lehető legegyszerűbb formában való élés. Harmónia önmagunkkal és általa minden mással is. Itt az Amazonaszban ez azért maradhatott fenn jobban, mint máshol, mert a kényelmes nyugati filozófia nehezen, vagy egyáltalán nem tudta áttörni az esőerdők sűrű védőbástyáit. A misztikum pedig csak azért misztikum, mert nincs agyonreklámozva a tárgya, és ami ismeretlenül sejtet magából, az misztikus az emberek számára. Ilyen a Himalája is, és még néhány más hely a Földön, amiket nem szennyezett be ez emberiség torzult identitása. Ezt a hasonlóságot „spirituális” értelemben értem, a felszínen lévő dolgokban lényegesen különböznek. A technikák és eszközök mások az újrakapcsolódáshoz. Ilyen eszköz az ayahuasca is, amit sok ezer éve használnak speciális szertartások keretein belül. A szertartást minden esetben egy sámán vezeti, akik közül a legtöbben felmenőiktől tanulták mit, és hogyan kell csinálni. Már hónapokkal megelőzően hallottam pár információt az ayahuacsával kapcsolatosan és elhatároztam, ha az élet úgy hozza, kipróbálom, miért tartják olyan különlegesnek. Ez alatt azt értem, hogy nem én keresem a lehetőséget, hanem a lehetőségnek kell rám találnia. Ez az ellenőrző módszer arra, hogy meg kell e tapasztalnom valamit, vagy sem. Mindössze a nyitottság volt részemről az éterbe táplálva és a kérés, hogy ha hasznos tapasztalattal tud szolgálni számomra, akkor intézze el a „Főnök”, hogy meg is történjen.

Ez az indaszerű növény az ayahuasca. Szárából készítik a főzetet

Tenában egy templonál kerestünk szálláshelyet és kérdezősködés közben a segítség szálai egy fiatal olasz lányhoz vezettek. Ylenia egy NGO-nak volt kihelyezett alkalmazottja, aki mellett még 11 olasz önkéntes tevékenykedett az általuk fenntartott intézményben, amit Casa Bonichellinek hívnak. Ylenia megengedte, hogy ott lakjunk pár napig, cserébe pedig felajánlottuk, hogy nagyon szívesen segítünk bármiben, amiben csak tudunk. Apró dolgok mellett, mint székek és asztalok pakolása egy testhezálló feladattal is megbíztak. Fényképeket kell készíteni egy közeli hely barlangjáról, valamint egy bennszülött kolónia által üzemeltetett természet gyógyász központjánál kell kamerázni és a kész felvételeket átadni. Csúcs! Hivatalos meghívó egy bennszülött törzshöz. Nagyon örültem mindkét feladatnak, főleg hogy mindenki profitált a helyzetből megtalálva számítását. Útközben pedig meglátogattunk egy ős entitást. Ennek a 900 éves óriásnak a látványa és aurájának érzete, egyértelműen gazdagította utazásomat.

Távoli kép egy benszülött faluról

A fotós melóval kezdtünk ahová egy kölcsön kapott terepjáróval jutottunk el. A Templo De Ceremonia egy induló turisztikai látványosság, aminek üzemeltetői szeretnének több emberhez hírükkel eljutni. Ezért kellettek nekik a fotók, hogy a weboldalukat kicsit kipofozzák. A kocsiból kiszállva egy férfi fogadott minket, aki elvezetett a hely tulajdonosához, egy fiatal hölgyhöz. Mellette egy különös szerzet állt arcán festéssel. Rögtön kiderült, hogy unokatestvérek és a különös forma egy sámán, aki ayahuasca szertartásoknak karmestere eme szent helyen. Megbeszéltük mire van szükségük, futólag szóba került az ayahuasca is, majd nekiláttunk a fotózásnak. Egy kis erdei csapás vezetett a barlanghoz, amiben a templom volt.

Sámán pózol anaconda formájú kővel

Szűk bejáraton át jutottunk a föld alá, csúszós, nedves köveken lépdeltünk, görnyedt háttal, hogy fejünket be ne verjük a durva felületű sziklamennyezetbe.

Hamarosan elénk tárult egy tágasabb tér, ahol gyertyák fénye szikrázott bevilágítva a barlangot, aminek falára lustán, de olajozottan mozgó árnyak vetültek. Messziről egy kis patak csörgedező akusztikájá hallatszott, ami a barlang járatait visszhangokkal töltött meg. Letettem az állványt és a sámánt megkértem, hogy álljon mozdulatlanul, amíg nem szólok, hogy újra mozoghat. Ezt megismételtük párszor más szögekből és helyeken. Egy barlangban, csakis gyertyák fényénél fotózni a bonyolultabb kategóriába tartozik, de szépen haladtunk a képekkel.

Cseppkövek, gyertyák, sírbolt, sámán

Mikor végeztünk fotó alanyom megkérdezte, hogy ha már úgyis itt vagyunk, a fotózásért cserébe lenne e kedvünk egy igazi ceremóniához, nem csak a kamerának tetszelegve? Johannal összenéztünk és elmosolyodtunk. Rendben, miért ne, ezek szerint eljött az alkalom. Kb. egy órán belül előkészült a szertartáshoz , addig mi végig mentünk a barlangon. Földalatti patakok langyos vizében gázoltunk elemlámpákkal, vízeséseken keltünk át, amik kellemesen átnedvesítették ruháinkat, végül pedig egy teljesen más helyen bukkantunk a felszínre, mint ahol lementünk. Amikor újra a „templomhoz” értünk az indaszerű növény vékony törzséből készült ital már kókuszhéj kehelyben várt minket és a sámán átnyújtotta őket.

Először homlokomhoz emeltem a kelyhet, majd lassan számhoz tartva, két korttyal megittam tartalmát. Sűrű, már-már pépes masszaként folyt végig a torkomon, számban keserű föld ízét hagyva. Nem volt finom. 🙂 Mindhárman letettük a kelyheket kezünkből és pár percig szótlanul ültünk tovább a sötét barlangban, amit 9 gyertya fénye világított be.  A sámán ezután felállt és egyenként hozzánk lépett. Elkezdődött a rituálé. Eukaliptusz illatú folyadékot vett a szájába, amit kifújva fejünkre, gerincvonalunkra, és kezünkre permetezett. Ezután egy száraz falevelekből font ,ecsetszerű motollával megcsapkodott ugyanezeken a részeken. Közben számomra érthetetlen szavakat, mormolt, amik inkább csak hangok voltak. Majd kezét erősen, homlokunktól kicsit feljebb, koronacsakránkra szorította, odahajolt és hangosan szívni kezdte a nem tudom mit. Persze tudom, hogy ezzel a rossz energiákat és általa minden betegség forrását távolította el belőlünk jelképesen, mégis ez a rész számomra kissé nevetséges és visszataszító volt, főleg, hogy ezt követően öklendező, krákogó hangokat hallatott, nyelt egy nagyot és visszafújta a levegőt ott ahol “kiszívta”. Finoman megpaskolta a szívástól fejünkön lévő „lyukas csakrát”, hogy “betapassza” azt, végezetül pedig újra végigcsapkodott a motollával. Mikor visszaült a helyére, újra csak a távoli patak visszhangját lehetett hallani a falakról visszaverődve, felváltva a furcsa emberi hangokat és keltette zajokat. Jó ideig ültünk némán, hallgatva a csöndet, és figyelve a gyertyalángot.

Aztán lassan valami elkezdődött bennem. A hangok megváltoztak, a csönd mögül addig nem érzékelhető rezonanciák költöztek fülemen át az agyamba. Fizikai testemre ólmos teher telepedett, azt éreztem nem tudnék most felállni. Johannál úgy tíz perc késéssel jelentkeztek ugyanezek. A sámánon már érezhető volt akkor is, amikor előttünk állt, mert koordinációját láthatóan nehezen tartotta fenn. Nagyon furcsa állapot volt és egyre csak erősödött. A szellemem tiszta volt, mindent tökéletesen érzékeltem, viszont testem úgy viselkedett, mint egy italtól tompult, részeg emberé. Összeszedtem minden erőmet és felálltam. Megcéloztam a kispatakot, hogy vízében megmossam az arcomat, de úgy imbolygott alattam a föld, mintha félig felfújt, gumiasztalon sétálnék. A kezeimmel segítve támaszkodtam a barlang falán, míg a vízhez értem. Leguggoltam és megmártottam kezemet benne, majd merítettem belőle és arcomba fröcsköltem. Láttam a háttérben Johann és a sámán mozdulatlanul ülnek. Úgy másfél óra telhetett el az ayahuacsa megivása óta, amikor is idejét láttuk elhagyni a barlangot. A felszínre érve még kb. három órán keresztül folytatódott ez a fizikailag nem túl kellemes állapot. Hánytam is, gyomron teljesen kiürült. Viszont csak minimálisan azonosultam a testemel, így elviselhető volt mindez. Ezen állapot lassú múlásával egy új érzés kezdte felváltani az ólmos fáradtságot. Épp olyan fokozatosan, mint ahogy e fáradtság rámhúzódott, úgy kezdtem átkerülni az éberség egy addig nem tapasztalt, sokkal magasabb szintű állapotába. Belső nyugalmam töklétesen visszakaptam, ami nem jó kifejezés, mert addig sem voltam zavart. Ha a körülöttünk lévő tárgyakat, embereket, vagy élőlényeket színekhez hasonlítanánk, akkor mindennek saját színe lenne. Barna, sárga, zöld, kék, stb. Ezzel már tudnánk őket azonosítani. Ám ebben az új éberségben egyenként minden szín annyi árnyalatra vált szét, amennyi szükséges volt hozzá, hogy megmutassa a dolog legmélyebb eredetét és értelmét, valamint annak az eredetét és értelmét is, ami nem dolog. Oswaldo, aki végig ott volt, de nem ivott ayahuascát szólt, hogy ideje befejezni, amiért ide jöttünk. Egy óra alatt megszerkesztettem az összes fényképet és átadtam őket.

A szállásunkra visszaérve a színek és árnyalatai már mindenben ott pompáztak. De nem vizuálisan, hanem csak az értelmemben. Semmilyen halucinációm nem volt, bármilyen hétköznapi feladatot tökéletesen el tudtam végezni és hangulatom sem tért el az átlagostól. Kommunikációm viszont hihetetlenül leegyszerűsödött és mindenkivel a legrövidebb úton tudtam szót érteni. Az voltam, akivel épp beszéltem és az is, amiről épp beszéltünk. Semmitől sem különült el énem, sőt egyáltalán nem volt énem. A gondolataim nem változtak, épp úgy jöttek mentek, mint alapból, viszont egyiknél sem ragadtam le, hanem felbukkanásának pillanatával egy időben, csakis fontosságának mértéke, jelentése mutatkozott meg, valamint, hogy a mindenséggel milyen kapcsolatban van, és milyen szerepet tölt be a Földön. Sok ezer gondolatom volt, de egymás után, egymást nem bezavarva és csak pár másodpercig. Ennyi ugyanis elég volt, hogy megértsem őket, minek utána többé már nem is volt szükség rájuk. Minden információval szolgált, még az ágytakaróm is, amin akkor már feküdtem. Mindenki aludt körülöttem. Ez így telt nagyjából 10 órán keresztül, amit teljes átéléssel, megfigyeléssel, és a megfigyeltek leírásával töltöttem. Ez utóbbira rögtönzött módszert kellett kitalálnom, mert olyan gyors volt az információs sztráda elmémben, hogy nem lehetett követni írásban. Ezért le kellett lassítanom őket, vagy megállítanom, és azonnali visszaemlékezéssel a telefonomba pötyögnöm. Mindenre tudtam a választ, nem volt semmi, ami „kifogott” volna rajtam. Lényem esszenciája mindennel egybeolvadt és mivel minden ugyanabból az energiából épül fel, csak a felszínen manifesztálódik külön létezővé, olyan volt felismerni az egyes dolgokat és nem dolgokat, mintha csak az újaimat tudnám megkülönböztetni a fülemtől és tudnám, hogy melyik mire való és melyiket mire használom.

Rendkívül érdekes és egyben természetesnek ható tapasztalás volt. Halvány, előre vetített elképzelésemet hihetetlenül különös módon igazolta be. Mindenben megerősített, amit addig tapasztaltam magamról és a világgal való kapcsolatomról, de teljesen absztrakt, nem várt módon. És még egy nagyon fontos dolgot közölt velem az ayahuscától élesen formátlanná vált világ, magáról az ayahuascáról. Azt, hogy többé nincs szükségem rá, mindent átadott egyetlen találkozás alatt. Mélységem elméletében hozott gyakorlati felszínre és ez állapotnak a fenntartásához csak magamra van szükség ezentúl, hiszen minden bennem, minden bennünk van. Hitelességére önmaga megtagadásával tett pontot, hiszen a teremtés tudományától semmi sem lehet tisztább forrás.

Cuenca és Cajas

Négy nap múlva érkeztünk meg Oswaldo szülővárosába, Cuencába, amivel számomra most véget ér az amerikai kontinens felfedezése, mert három év után, holnap, visszatérek Európába.  Az előttem álló még két hónapban pedig Madridból haza biciklizve fog befejeződni e csodálatos utazás.

A Cajas nemzeti park fél órányi buszútra található Cuencától, úgyhogy ha erre járnátok feltétlenül tegyetek egy jó hosszú sétát e varázslatos vidéken. A környéken tett kirándulás képeivel búcsúzok tőletek.

Fotó galéria 12 képpel a Cajas nemzeti parkból

 

Szeretettel, Szalag

Ekvádor, Cuenca / 2018. Június 17.

43.500 km