Csak csináld, szívvel, lélekkel, most!

Előszó

Úgy gondoltam, ez előtti, utolsónak szánt bejegyzésemmel lezártam földkörüli utam dokumentációját. Tényleg. Hiszen végére értem a meghajlított egyenesnek. Ám valaminek a vége mindig egy új kezdetet is jelent. És számomra ez az új, szorosan összefügg azzal, amit az elmúlt három év alatt éltem meg, átitatva általa minden sejtemet. Valószínű halálom pillanatáig és még az után is tartani fog a hatás, amivel e három év ajándékozott meg. Már hat hónapja „állok egy helyben”. Ez nagyon sok idő, ha összehasonlítom azzal a maximum pár héttel, amit néha az út során töltöttem konkrét utazás nélkül.

Sokszor megtalált a kérdés, hogy mit fogok most csinálni? Nem félek attól, hogy üres lesz az életem ennyi intenzív tapasztalás után?

Ezekre a kérdésekre, utólag visszagondolva, mindig kicsit nagymellénnyel válaszoltam, hogy – dehogyis, egyszerűen csak azt fogom itthon is alkalmazni, ami az út alatt általánossá vált. Jelen leszek, megfigyelek, tapasztalok, érzékelek és cselekszek, ennyi az egész.

Volt pár hét, amikor rutinból mondtam, hogy minden rendben, amikor megkérdezték, hogy vagyok.

Viszont fel kellett ismernem, hogy nem így volt…

Ajánlom azoknak, akiknek vannak megoldandó feladataik az életben.

A fotókat ehhez a bejegyzéshez abból a sorozatból válogattam ki, amit alvó emberekről készítettem a Föld körül. Ezekből fotókiállítás is készült, összesen 40 képpel. A kiállítások, soron következő előadások, készülő új projektek (film), vagy bármilyen, az utazásommal és önismerettel kapcsolatos információért látogass el és kövesd, hetente frissülő, Utam lényege – Szabó Ádám Facebook oldalt.

Los Angeles, California

Elvonón

Nem egyszerű, egyik napról a másikra elvonni magamtól egy nagyon kemény „drogot”, ami komoly függőséget tud okozni. Viszont sosem magától a „szertől” függ az ember, hanem annak hiányától, azaz csak a gondolattól, hogy megszerezheti. Szerencsére a levegőtől, víztől és ételtől eltekintve nem vagyok hajlamos függeni semmitől, de mégis mélyen belém lopózott az utazás és az anyagban átélhető szabadság általam ismert legmagasabb foka. Abban az állapotban nem is érezhettem mást csak, hogy nem fogom elveszíteni a megtapasztalt belső egyensúlyt. Mert bármivel is azonosuljunk, azzá válunk, és onnan nehéz más szemmel nézni a dolgokat. A szabadsággal azonosultam, így én voltam maga a szabadság. Nem láthattam előre milyen korlátok és keretek közt élni, nem érezhettem a beszűkült élet-teret, ami rám várt.  Huszonhárom négyzetméternyi tér, falakkal körbezárva lesz az otthonom, aminek eddig, fal helyett a horizont volt a határa. Ugyanazokon az utcákon haladok majd el nap, mint nap, teljesen megszokottá fog válni a környezetem, ami eddig maga volt a folytonos változás. És még sorolhatnám, mennyi mindenben más, helyhez kötötten élni. Ám ez mind csak az anyagban igaz, ami közel sem minden.

Mert ott van a szellemi szabadság, amit semmi és senki nem tud korlátozni, hacsak nem, az a valaki nem mi magunk vagyunk. A környezet viszont hatással van ránk, de azt mi dönthettjük el, mennyire. És valljuk be, a „magyar valóság” egy jó ideje nem a szellem szabadságáról és annak támogatásáról híres…

Egy hatalmas cél és csodás életszakasz beteljesítését kell majd magam mögött tudjam, amire csak emlékként tekinthetek onnantól vissza. A tényleges cselekvés helyére űr kerül, amit ha nem fogok tudni valami mással kitölteni, „összeomolhatok”. Úgy 1,5-2 hónap után már kezdett is omladozni az erőd fala.

Ám ez remek próbatétel is volt egyben, így legalább fény derült, hogy mennyire találtam rá arra, akit kerestem.

Eldönthetjük  mennyire hagyjuk befolyásolni magunkat a környezetünknek  és cselekedhetünk is. (Spanyolország)

Minden új napra ébredni olyan volt, mintha újra kéne kezdenem élni az életet azzal a reménnyel, hogy eljön majd a reggel, amikor úgy kelek fel végre, ahogy az óceán, vagy egy hegyi patak partján keltem fel sátramból, fejest ugorva az élet folyamába, erőfeszítés nélkül átélve a boldogságot. Úgy, ahogy a nyár melegében egy kisgyerek mindenről megfeledkezve, pillangót kerget, hiszen most számára ez a világ legtermészetesebb dolga, nincs iskola, és a szülők sem nyaggatják épp semmivel. Tudtam én, hogy most is ott van a „pillangó”, de nem éreztem késztetést kergetni, közben pedig mással nem foglalkozni, csak futni, amíg tart a rét, aztán visszafordulni és megint csak futni.

Mélybe menetelem a teljes érdektelenségbe vezetett, a céltalanná vált napok tétova súlya egyre jobban kínzott. Semmi sem tudott motivációt biztosítani és semmi sem érdekelt. Az eddig automatikusan lekötött és egyszerű irányítás alatt álló elmém most ide oda csapongott, nem igazán akart szót fogadni. Nincs többé feladatot adó lendület és lendületet adó feladat. Nincs miért energiákat megmozgatni, ám e kétirányú rendszerben így elapad az életerő. Nem találtam értelmet semmiben. Bár tudni tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot lesz, mégis nagyon embert próbáló volt kihúznom magam ebből a veremből. Elvesztettem a jelenlétet, bármerre néztem, csak azt láttam, hogy semmi értelme az egésznek. Mert ha jobban megnézzük tényleg nincs értelme semminek, előbb utóbb úgyis meghalunk…

Na meg ez a dráma is. Ez is egyszer úgy tűnt elém, mint egy nevetséges álláspont, máskor meg a legnagyobb igazság, amit felismertem. Egyik órában még hittem benne, majd túlanalizálva és kiforgatva önmagából meg is cáfoltam értelmét. De mégsem éreztem magam jobban egyik véglettől sem. A sok gondolkodás mögül hiányzott a tett. Hiányzott a csinálni, szívvel, lélekkel, most.

A boldogság súlya

Az idő újra számbavétele, a városi társadalomba való beilleszkedés, és minden, ami ezzel jár; vásárlás egy szupermarketben, időpontokra való odafigyelés, elfogadni, hogy az emberekkel szemben nem árt az óvatosság, mind-mind újra szabályok közé akart kényszeríteni. Mindet úgy kellett újra tanulnom, és még mindig tart a tanulás, mint egy balesetben lerokkant embernek, a rehab által, újra járóképessé válni.

India

A szabályokhoz igazodás elég nagy feladatnak bizonyult számomra, miután egyszer már annyira eltávolodtam tőle. Sok közülük eredetileg persze hasznos célt töltött be, könnyebb volt eligazodni általuk. De jó néhány túl lett tolva és így az ember lekorlátozta természetes környezetét, s vele az élet-terét. Az elme vette át az irányítást, ami nem képes keretek nélkül létezni. Ezek a keretek pedig befolyásolnak, minket, embereket. De csak, mint embert, és nem, mint örök létezőt. A földön a dualitás törvényei miatt mindennek van ellenpólusa, vagy párja. Ez a motor. A körforgás csak így működik. „Nappal – éjszaka, férfi – nő, élet – halál”. Ezt a kettősséget, kell úgy terelgetni, hogy ne szenvedjen csorbát egyik sem a másik előnyére. Aranyközépút. Nem ragaszkodhatunk csak az élethez, mert akkor félni fogunk a haláltól, és e félelemmel magát az életet mérgezzük meg. De a halált sem várhatjuk ölbe tett kézzel, mert felemészt a tétlenség. Önmagában egyik megoldás sem elégíti ki a kiteljesedés fogalmát, márpedig ez a lényeg, ez az élet értelme.

Egyensúly (India)

Elég bonyolult és vaskalapos az a gondolkodás és viselkedési irány, ami normaként foglalt helyet a modern társadalomban. Hisz e norma szerint csak a bolond kerget, olykor felnőttkorban is pillangókat, még akkor is, ha ezek nem álmok, hanem valóban létező dolgok. Ami nem mérhető számokkal az ennek a társadalomnak nem is fontos többé. Például, (tényleg csak példa, semmi személyeskedés) vannak természetfutók, akik trekkelik magukat az erdőben, hogy tudják mennyi volt a teljesítményük, amit aztán, hogy teljes legyen az elme uralta én kiszolgálása, kitesznek a facebookra. Minél nagyobb számú like érkezik e nemes cselekedetre, annál elégedettebbek, de az erdő hangját valószínűleg nem hallották meg, pedig ő olyan szépen mondja, hogy; lassíts, találj vissza hozzám és örvendj velem! Közben meg észrevétlenül egyre csak növekszik a szívünkre hagyatkozás hiánya, ami nélkül nem tapasztalhatjuk meg a megfoghatatlan dolgok mögött létező, mérhetetlenül hatalmasabb és szórakoztatóbb valóságot. Olyasmivel foglalkozni, aminek nincs konkrét látszata, teljes mértékben időpocséklásnak és hülyeségnek tekintjük. Ez a kollektív tudatban, (ami inkább tudattalanság), frusztráló nyomásként jelenik meg, és módszeresen ostorcsapásokat mér ránk, a haszontalanság érzetét keltve. Azt karattyolja általa folyton a hang a fejünkben, hogy; mozgás, tenni kell, mindegy mit, de nem ülhetsz le, húzni kell a szekeret. Mi meg húzzuk is, ha kell, ha nem, amitől boldogtalanná fárasztjuk magunkat, de legalább a kimutatón megjelennek a különböző mérhető adatok, pénzben, termékben, foglalkoztatottságban, stb.  A főnökösködő, parancsokat osztogató elme  pedig megkapta napi jussát és jobb esetben ad egy kis időt szusszanni. Kézzel fogható, és ésszel felfogható dolgokban keressük a megfoghatatlant és felfoghatatlant. Vagy legalább is ezeken keresztül.

De mekkora a boldogság? Nehéz, vagy könnyű és milyen színű, vagy szagú? Be fog férni vajon a kislakásba, vagy építeni kell hozzá egy nagy házat, az elménk sugallta vágynak eleget téve?

Kolumbia

Félre értés ne essék, szép dolog a fejlődés bármelyik dimenzióban is. Örülni az ajándékoknak és tenni egy szebb életért teljesen rendben van. De olyanba kapaszkodni és hozzá ragaszkodni, ami időkorlátok közé van szorítva, hiszen az elmúlás nem kerüli el, egészen értelmetlennek tűnik. Egy életet végig lehet úgy élni, hogy külső dolgokon keresztül próbálunk boldogok lenni, nem fog sikerülni sőt. Kisebb – nagyobb örömöket tartalmaz a külső világ, de boldogságot nem. Amikor már csak pillanatok lesznek hátra, mérhetetlenül bánni fogjuk, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, felcseréltük arra, amit most görcsösen akarunk markolni, még jobban megnehezítve ezzel a távozást, de a kézből elszáll az erő, a szem végleg lecsukódik.

Kalkutta (India)

Egyetlen ország van a Földön, ahol nem a GDP (Gross Domestic Product), azaz a nemzeti összjövedelem alapján mérik a fejlődést, hanem a GNH (Gross National Happiness), azaz a nemzeti boldogság a mérce. Kis ország, egy millióan sincsenek, szinte nem is mérhető a termelésük és a világba küldött exportjuk, de minden lakosa szívében királyként él.  Ez Buthán, a himalája dél-keleti oldalán, Indiával, Tibettel és Myanmarral körbevéve. Államformája királyság és a király rendkívül szigorúan veszi a külföldiek érdeklődését. Úgy szűri meg az nyugati elmebajos gondolkodás fertőzés veszélyétől népét, hogy nem enged be idegeneket, csak irreálisan magas, napi 200 dolláros fizetség fejében. Ezért mindent megkapunk, szállást, idegenvezetőt, stb, viszont így teljes a kontroll, tehát nincs kitéve a fertőzés veszélynek. Más opció nincsen, egyénileg nem juthatunk be Buthánba. A tv és az internet csak néhány éve jött az országba, de nagyon meg van szűrve. Nem is olyan régen, néhány kilométerre bicikliztem el Buthán alatt. Tervem a bejutásra az volt, hogy felveszem a királlyal a kapcsolatot és személyes engedélyt kérek a látogatásra. Akkor nem jött össze, de kitudja, mit tartogat még az élet számomra… a lényeg, hogy itthon is képes legyek magamban kialakítani a butháni királyságot. A kifelé figyelés társadalmának rendszere helyett befelé figyeljek, szakítva a rosszul berögzült iránnyal.

India

Új célok, új szabályok, mindenki javát szolgálva

Csupán ahhoz, hogy újra legyen telefonom, két hónapra volt szükség. Az emberek nem tudták értelmezni a választ, hogy nincsen, amikor a számomat szerették volna elkérni.

Lehetőségeimben újra célt és értelmet kellett találni úgy, hogy annak lehetőleg haszna is legyen. Nem csak annak, aki csinálja, hanem mindennek és mindenkinek. De azt honnan tudhatjuk, tényleg hasznos e, amit teszünk? Arra jutottam, fordítottan kell válaszolni erre a kérdésre.

A mérce az, hogy jól érezzük e tevékenységünk végzése közben magunkat, míg azzal lehetőleg nem gyakorlunk semmire és senkire negatív hatást. Tegyünk mással olyat, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és ne tegyünk olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Csakhogy az egyéni értékrendek igen különbözőek. Ami másnak rossz, lehet nekem jó és fordítva. De még mi magunk is változunk, amit régen szerettünk lehet, mára már elvesztette számunkra jelentőségét. Tehát ez teljességében tekintve hipotézis marad, ám lényegében mégis működhet.

Viszont ahhoz, hogy működjön, egy, a megszokottól eltérő, új szabályt kellene képbe hozni. Vagy csak keretet, amihez az értékeket igazítjuk. Ez pedig csak akkor működik jól, ha a változatlant állítjuk be alapnak. Régen ezt a keretet és szabályrendszert szolgálta a hit-vallás, csakhogy ez is eltorzult és mára az egyházak, azaz intézményesített istenhit, elfordult eredeti funkciójától. Tisztelet a kivételnek, mert azért van néhány.

India

Milyen érdekes, ha ezt a gondolatot átvisszük, az anyagot kiszolgáló gyakorlati oldalra, ott nem találkozunk változással. Nézzük meg, hogy a térben hogyan navigálunk, mihez igazodunk? Például a tengeren úgy lehet megadni valaminek az irányát, ha egy ponthoz viszonyítunk. Erre találták ki, több száz éve, a tájolást és a világítótornyokat és még ma is működik. De ha boltba megyünk is, valószínű a boltot vesszük irányba, és nem az uszodát.

Az emberiség egyik fő világítótornyát az elme Istennek hívja, és azért személyesíti, mert máshogy nem tudná segítségül hívni, ha szükségét érzi. Mert legtöbbször csak akkor kulcsoljuk imára a kezünket, ha vihar van. Napsütésben megfeledkezünk arról, akitől vihar esetén kisimulni várjuk a hullámokat. Pedig Isten a vihar és a napsütés is egyben. Meg közte a rengeteg árnyalat.

Isten attól, hogy egy szóba zárjuk, számunkra elveszíti mérhetetlen nagyságát.  Attól, hogy mi mit hiszünk róla, vagy minek hívjuk, még nem válik csak azzá. Ezért nem is fog tudni olyanban részt venni, ami nem Ő, hanem az elménkkel azonosult, tőle elkülönült „én” és annak fiktív terméke. És itt gyorsan segítenék azoknak, akik azzal érvelnek Isten ellen, hogy ha lenne, nem engedné meg a háborúkat, betegségeket, stb; Ezek a szenvedéssel teli megnyilvánulások, mind az elme torzulásából származó fiktív kivetülései a valóságnak. A háború ugyanaz, mint amikor üvöltve nyomjuk a dudát a dugóban, mert nem a mi elképzeléseink szerint zajlanak az események, csak épp nagyban és nemzetek között. A betegségek közül sok, áldott segítő, ami szeretné felhívni a figyelmünket arra, hogy valamit nem jól értelmezünk és teszünk. Viszont, ha mégis sikerül tanulnunk belőle, elmúlik a nyavaja. Isten egyik legszebb mentőöve, csak mi rosszul értelmezzük és ellenséget látunk benne, nem pedig segítséget. Még egy hatalmas járvány, mint mondjuk egy afrikai ebola, vagy indiai lepra is céllal van jelen a Földön. De az elme dimenziója támadásként vesz mindent, ami ki szeretné zökkenteni, a szerinte normális síkból. A normális viszont pont az lenne, amit a kizökkenés után kezdünk majd megtapasztalni.

Természetesen kell, hogy szóban is ki tudjuk fejezni Istent, de a mögötte lévő tartalmat már ne ehhez a szóhoz kössük. Istent nem lehet felfogni, csakis érezni. Mint ahogy minden lényegit, csak érezni lehet. Ez lenne a mérce, amihez az emberiségnek közösen kellene igazodnia. A változatlan isteni lényegre való ráhagyatkozás és annak érzése, nem pedig a megértésére való törekvés. Ellentétes a valóság, mert a megértésre is szükség van, de az ebben a sorrendben fog megtörténni, nem fordítva.

India

Az isteni rendező elv minden mögött

Teltek, múltak a napok, de bármit is csináltam, semmi nem adott alapból hosszú távú elégedettséget. Időre és újfajta eszközökre volt szükségem, hogy visszataláljak a számomra legkedvesebb állapotba. Tudnom kellett megengedni magamnak a visszaszokást, és a látszólag lassú történéseket. Az út során állandósult feladatmegoldásban természetes volt a gyors eredmény és visszajelzés a környezettől. Most is ezt várta, az elmém, de hiába. Minden lelassult körülöttem, de bennem nem. Ez vezetett oda, hogy többször maga alá gyűrt a haszontalanság érzete és elvesztettem a harmóniát. Az utazáshoz már nem kapcsolódhattam, az emlékekben való álmodozás menekülés lett volna, nem beszélve egy esetleges folytatásról, egészen addig, amíg az itteni feladataimat teljesen el nem végzem. Szóval íme, az élet előállt egy új kihívással; Hogyan lehet visszakapcsolódni az élet áramlásába, egy viszonylag lassú és ingerszegény környezetben, a megtapasztalt gyors és ezer színű után? Leírva bagatelnek tűnik, de minden tudásomra szükség volt, hogy megoldjam a soron következő feladatot.

Fejben megérkezni hónapokig tartott, és ha nem akarom becsapni magamat, márpedig nem akarom, akkor még mindig tart. Igazából olyan, mintha oda már nem is érkezhetnék vissza, ahonnan elindultam, hiába is próbálnék. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy valaki nem találja a helyét. A feladataink és azok végzése közben szerzett tapasztalat adja meg számunkra a jelentőségét és fontosságát egy konkrét időszaknak, helynek, vagy akár kapcsolatnak. A régi feladataimat megoldottam, de most itt ez az új.

India

Az élet szakaszokra van osztva, akárcsak az iskola, osztályokra. Egyik szakasz kipipálása után, eggyel nehezebb következik, amit lehetőségünk lesz teljesíteni a már előzőekben megszerzett tudás birtokában. Ez biztosítja a folyamatos fejlődést, ami ugye az evolúció természetes tulajdonsága. Kis szünetet kaphatunk, de soha sincs vége a megmérettetésnek. Az univerzumról is tudni, hogy folyamatosan tágul, azaz fejlődik, naná, hogy akkor ez ránk is vonatkozik, hiszen mi is a részei vagyunk. Minél több nehézségen áthámozzuk énünket, annál nehezebbek veszik át a helyüket, hogy még mélyebbre kényszerítsen ásni magunkban, ami során el kell jutnunk a felismeréshez, hogy Isten, a megnyilvánulatlan, vagy az eredendő, (hívjuk úgy, hogy ne veszítse el lényegét) igenis létezik, igenis kell, hogy létezzen! És csak vele kerülhetünk ki Möbiuszi kálváriánkból, amit a buddhisták szamszárának hívnak, ellenkezőjét pedig a keresztények megváltásnak.

Kolumbia

De a csodás dolog az egészben, hogy pontosan eddig tart a nehézség. Eddig tart egyedül cipelni terheinket. A felismeréssel, hogy az eredendőre bízva le is rakhatjuk őket, óriási súly kerülhet le rólunk, amivel a fájdalmak okozta szenvedés, néha elviselhetetlenül nehéz batyuja már nem nyom agyon. Az ego azzal lesz igazán szélnek eresztve, ha meghozzuk azt az alázatos döntést, hogy merjük kitölteni és teljessé egészíteni törött felünket Istennel. Meg azzal, hogy ha kell, merjük használni e szót, még akkor is, ha tudjuk, hogy megegyezik azzal, ami eddig eltaszított a szó mögötti tartalomtól.

Szóval Isten létezik, de csakis bennünk. Rajtunk kívül nem érzékelhetjük, még akkor sem, amikor könnyes szemekkel, mindennél hitelesebb előadásban mesél valaki, hatalmas tanúságtételekről. Azok számunkra csak sztorik, ahogy az is csak sztori számotokra, amikről én írok. Meglehet érzitek, hogy van mögötte valami, de attól még csak egy sztori. Nem több, mint az én történetem. Egyedül a mesélő számára, tehát, aki átélte ezen tapasztalásokat, lesz valós jelentősége e történeteknek, és csak ő tud igazán hatékonyan meríteni belőle. Attól lesz hiteles számunkra egy mesélő, ha ezt már a gyakorlatban is éli. És a mi fejlődésünk érdekében észrevétlenül, az egónk ellenkezése nélkül tud eljutni hozzánk segítő tanaival, vagy egyszerű szófordulataival, gesztusaival, finoman megkerülve a tudattalanság minden hájjal megkent és magunk elé állított akadályait.

India

A döntés elkerülhetetlen

Szóval, ha többet szeretnénk, mint mások sztoriját élni, akkor elkerülhetetlen lesz meghozni az első és legfontosabb döntést, hogy szembe fogok nézni saját magammal és a félelmeimmel. Élni fogom az élettől rám szabott történetet. Felveszem a keresztem és emelt fővel indulok el az előttem húzódó ösvényen. És milyen jó, hogy vannak mesterek, akik már eljutottak a felismerésig és lerakták sajátjukat, így hozzájuk bátran fordulhatunk egy kis erőt adó vigasztalásért, vagy épp seggbe rúgásért, ha netán elbizonytalanodtunk a magunk útján.

Egyel visszább a dimenziókban, az anyag felé

Miért ne nyírhatnánk fizetség nélkül a füvet, Forest Gumpként, egyszerűen csak azért, mert örömöt okoz? Az anyagi biztonság állandó tudata nélkül, minden egzisztenciális félelmet kizárva, elengedni a társadalom diktálta kötelezettségeket és simán csak élvezni azt, hogy élünk. Hányszor állunk meg egy nap ráeszmélve az élet tényére, miszerint dobog a szívünk és lélegzünk? És amíg élünk eldönthetjük, merre menjünk, mit tegyünk. Micsoda csodálatos dolog ez, mennyire hálásak lehetünk a szabad akarat lehetőségéért, amit simán felhasználhatunk buta és fárasztó elégedetlenkedés és ellenségeskedés helyett, tudatos, odaadó szeretetre. Meglátni és megköszönni ezt a lehetőséget, halálunkig minden nap érdemes.

A többi, beleértve az élethez mára elengedhetetlenné vált pénz, és emberi kapcsolatok is, majd felfedik magukat pontosan akkor, amikor szükség lesz rájuk. Amikor szükség lesz rájuk és nem akkor, amikor mi akarjuk. Ehhez igazodni sok felesleges aggodalmat és félelmet tud levenni a vállunkról és jóval könnyebb lesz az „élet súlya”. A hagyományos értékrend diktálta látszat ellenére ez az egyéni boldogság sokkal előrébb viszi az egész emberiséget, mint az a globális felfedezés, ami az egyén számára valójában nem alkalmazható. Mit ér a tudomány bármelyik, egyenletekkel bebizonyított elmélete, ha nem tudunk személyesen mögé látni és saját életünkbe integrálni azt? Gyorsulhatnak a részecskék a nagy meghajtóban, ha nem értékeljük pl. a madarak látványát, ahogy az égen elrepülnek felettünk. Megfejthetik a halhatatlanság titkát, ha nem tudjuk értékelni magát az életet.

Myanmar

Érdemes elengedni azt a hiú ábrándot, hogy majd egyszer boldog leszek, ha minden kigondolt feltétel adott lesz hozzá. Legyünk most boldogok, nem holnap! Mindentől és mindenkitől függetlenül. Még az se tartson vissza ettől, hogy lelkiismeret-furdalást és frusztrációt okozna, a mások szemében „felelőtlennek” tűnő viselkedés. Mert, ha őszinték vagyunk, akkor kijelenthetjük, hogy mindenki ezt a döntést szeretné meghozni, csak még kevesen képesek rá, vagy érzik szükségét. De ez nem szabad, hogy befolyásoljon. Az ebből a szempontból tűnő felelősség, félelemként rám nehezedő érzését, nem engedem beleszólni a tényleges cselekedetembe, bátran leugrok a szikláról, mert hiszem, hogy zuhanás közben kinőnek a szárnyaim. Azok pedig, akik addig saját korlátaiknál fogva hülyének és felelőtlennek tartottak, abban a pillanatban, hogy látni fognak repülni, bepillantást nyernek az igazságba, amit az Isten pillanatonként nyilvánít ki számunkra, és rajtunk keresztül. Ha van hozzá szemünk, észre is vehetjük. Így válhat a „felelőtlen”, árral szembe fordult egyén példaképpé, a környezete számára és viheti közelebb a rá éretteket, saját kiteljesedésükhöz.

India

Zárszó

Lehet kicsit megint sok, amit ide ömlesztettem, de annyi baj legyen. A sokból könnyebb elvenni, mint a kevéshez hozzáadni. A van-tól nem kell megijedni, mondják a gyűjtögetők, majd jó lesz az még valamire. Mind mások vagyunk és más stílust tudunk megragadni, a mondatszövevények végtelen kombinációiból. Nem biztos, hogy ugyanaz a mondat talál be mindenkinél, úgy hogy kulcsként felhasználva azt, ki is tudja vele nyitni a számára soron következő ajtót. Nincsen mesterkulcs az okkultizmushoz. Nyilván le lehetne rendezni dióhéjba zárt bölcsességekkel is az élet értelme témát,  úgy mint „légy víz”, „ne félj”, vagy „ismerd meg önmagad”. Hiszen ezekben tényleg ott van a világ összes bölcsessége és igazsága, de hiába adunk egy busmannak, használati utasítás nélkül mosógépet, valószínű hamarabb használná antilopcsapdának és meglehet a mosás lenne az utolsó dolog, amit csinálna vele.

Nepál

Én újra, már sokadjára meghoztam az elhatározást, hogy nem lépek le erről az útról. Akihez csak lehet, el szeretném juttatni azt, a számomra bevált módszert, amivel bárkiből víz lehet, amin keresztül mindenki megismerheti önmagát és a félelem nélküliséget. Ezért utaztam körbe biciklivel a Földet, és küzdöttem át magam számtalan viszontagságon, hogy mindaz, amit tapasztaltam felvértezzen a következő utazásomra, ami minden eddiginél mélyebbre fog vezetni önmagamban és az emberekben.

És bár tudom könnyen, minden rendben, érzem, ha merek csendben maradni. Rábízni Istent magamra, a valaha hozott döntések legbelsőbb magva. Együtt vívódni velem, végtére is nem kell nekem. Tudom, minden rendben, de ezt olykor nehezen fogadja el csapongó kedvem.  Minden nap, amíg élek arra törekszem, hogy a helyes dolgot kövessem és tegyem.

Indonézia

Szeretettel, Szalag

2019. 02. 17.